Amikor belőlem élt a Getty Images fotósa

Napra pontosan tizenegy éve, 2009. április 5-én aratta a magyar kosárlabdasport történetének egyik legnagyobb sikerét – a Szpartak Moszkva női csapata. Nem, nem ment el az esze az újságírónak, csupán arról van szó, hogyha – mondjuk – a Benfica labdarúgóinak 1961-es és 1962-es, Guttmann Béla vezérletével elért BEK-győzelmét részben magunknak vindikáljuk, akkor ugyanezt kell tennünk a moszkvaiak Euroliga-diadalával is, hiszen a salamancai finálé jegyzőkönyvében az orosz együttes összeállítása után ez állt: Coach: László Rátgéber!

De most ugorjunk képzeletben Salamancába, ebbe az ősi kasztíliai városba, amely a hagyományok szerint a spanyol nyelv, a castellano őshazája, itt alakult ki a nyolcadik század környékén, vagy valamivel előbb a latinból Cervantés gyönyörű nyelve.

Akkor éppen az azóta jobblétre szenderült Sztársport magazint és az Origót tudósítottam a Final Fourról. Molnár Csabával, a Nemzeti Sport munkatársával, dr. Hepp Ferenccel, a kosárválogatott páratlan humorú csapatorvosával és a doki élettársával, Klárikával, ezzel a tündéri idegenforgalmi szakemberrel utaztam együtt, előbb Pestről Madridba repülővel, majd az Atocha pályaudvarról Salamancába vonattal. A kupéban előkerült Hepp doki bőröndjéből a reptéri vámmentes boltban vásárolt Ballantines whisky, a hétdecis palack háromnegyed részét Csaba barátunk fogyasztotta el, így virágos jókedvvel érkeztünk meg Salamancába, főleg Csaba, ezt mondanom sem kell.

Mire a szállodába értünk, Csaba már félholt volt, egyrészt a whiskytől, másrészt rettenetesen megfázott, és úgy köhögött, hogy azt hittem, menten kileheli a lelkét.

Mindegy, beköltöztünk a szállodába, Csabával aludtam egy szobában, azaz csak aludtam, mert szobatársam folytonos köhögésétől nem jött álom a szememre.

Harmadikán, a Final Four első napján előbb a két orosz gigász csapott össze, és a Szpartak – nem utolsósorban Rátgéber remek taktikájának köszönhetően – 83-74-re legyőzte a nem kevésbé nagyszerű játékosok (az amerikai Pondexter, Nolan, Jones, a francia Gruda, a lengyel Bibrzycka, az orosz Sztyepanova, az ausztrál Penny Taylor, hogy csak a legnevesebbeket említsem), Taurasi 33 pontjával kiemelkedett a mezőnyből.

A Sopron szoros meccsen 85-78-ra kikapott a Perfumerias Avenida Salamancától, így két nappal később Rátgéberék a házigazdával kerültek szembe a döntőben.

Addigra Csaba állapota odáig romlott, hogy csak kettőnk – Hepp doki és jómagam – hathatós támogatásával tudott elvergődni a sportcsarnokig. De elvergődött, így a Nemzeti Sport nem maradt tudósítás nélkül. Maga a meccs nem sok izgalmat tartogatott, a Szpartak 85-70-re lelépte a spanyolokat, Taurasi most „csak” 31 pontig jutott, természetesen ő lett a négyes döntő legjobbja, az MVP.

Rátgéber táncot járt a parketten, mindenki őt ajnározta, Laci alig győzte fogadni a gratulációkat, kis túlzással két ember volt a teremben, aki elfelejtett kezet rázni a Mesterrel, természetesen két magyar: Berényi János, az MKOSZ akkori elnöke és Bodrogváry Iván főtitkár.

A győzelmi sajtóértekezleten nekem kellett beugrani tolmácsnak, mert rajtam kívül nem akadt a teremben olyasvalaki, aki magyarul, angolul és spanyolul is beszélt volna, majd miután lefutottuk a kötelező köröket, kissé kifulladva lementünk a terembe, hogy szűk körben folytassuk az ünneplést.

Akkor szedték szét a pályamunkások a díszleteket, én egy hirtelen jött ötlet hatására megkaparintottam a döntő reklámtábláját, és megmondtam Lacinak, hogy fogja a kezébe, hadd készítsek róla egy fotót. Kattant is a digitális kamera (akkor még nem volt okostelefon), és csak akkor vettem észre, hogy mellém lopódzott Miguel Riopa, a világ legmenőbb fotóügynöksége, a Getty Images munkatársa. Becsületére legyen mondva, engedélyt kért tőlem, hogy kattinthasson egyet – végtére is az én beállításom volt –, ilyesmi magyar fotós körökben nem mindig szokás, bevettt gyakorlat, hogy „ellopják” egymás képeit, azaz beállításait.

Mindegy is, a nagyvilág Riopa kolléga képét használta fel illusztrációként, mi viszont a SztárSportnál és az Origónál az enyémet.

Ennyi azért nekem is jutott a dicsőségből...

Epilógus: Hazafelé a pályaudvaron ellopták a laptopomat, de ez a kisebbik baj, jóval nagyobb, hogy a feledhetetlen salamancai kaland főszereplői közül többen nincsenek már az élők sorában. Kalmanovicsot ugyanazon év őszén, november másodikán Moszkvában, a nyílt utcán egy bérgyilkos agyonlőtte. Hepp doki négy évvel később elhunyt, Csaba barátunk egy évvel később távozott az élők sorából, finoman fogalmazva is mindketten két végén égették a gyertyát, főleg Csaba...

Mi ketten Lacival még álljuk a sarat, és az évfordulókon felelevenítjük az egyetlen „magyar” Euroliga-diadal mesébe illő történetét.