„Anya, ez mind neked szól!”

Nehéz eldönteni, Szuromi Antalt az idősebb futballszurkolók, vagy a körúti Gong presszó egykori törzsközönsége ismeri-e jobban, bár nagy valószínűséggel erős átfedés van a két populáció között. Az ördöngösen cselező csatár manapság hetvenhét évesen Berekfürdőn él, és ha felkérik, MLSZ-ellenőrként ügyel az NB I-es és NB II-es bajnoki mérkőzések szakszerű lebonyolítására.

Az MTK egykori játékosa az utolsó rostán esett ki az 1968-ban végül olimpiát nyert válogatottból Fotó: Teknos Forrás: Teknős Miklós

– Ráismer az idézetre? „A 25. percben Dunai labdájával Szuromi középen eliramodott, a rárohanó Páncsics lába között elgurította a labdát, s tizennégy méterről a kifutó Géczi mellett a kapu jobb oldalába lőtt.”

– Érdekes, mindenki ezt a gólomat emlegeti, pedig összesen száznyolcat szereztem az NB I-ben. Persze, hogy ráismerek, 1970 őszén rúgtam a Fradinak, és ezzel a gólommal nyert az MTK egy-nullra. Jó sokan voltak a Népstadionban.

– Egészen pontosan 1970. október 11-én volt a mérkőzés, és harmincezren voltunk a nézőtéren. Voltunk, mert jómagam is, elsős gimnazistaként. Úgy emlékszem a góljára, mintha tegnap rúgta volna.

– Németh Gyula, a kedvenc újságíróm jegyezte a cikket a Népsportban, csak hatost kaptam tőle, nem a vajszívéért kedveltem. Azon az őszön jól ment a foci, Hoffer Józsi bácsi be is hívott a válogatott keretbe. Tizenkilenc évesen nála lettem ifjúsági válogatott, Puskás Lajossal, Bene Ferenccel, Dunai Antallal, Varga Zoltánnal játszottam egy csapatban. Ők már Adidas csukában feszítettek, nekem még csak a régi, ormótlan bőrszegesem volt a Vízművektől, de november 15-én Bázelben már bemutatkoztam. Egy-nullra győztünk, nem gondoltam volna, hogy az lesz az első és utolsó válogatottságom.

– Fáj, hogy többször nem válogatták be?

– Igen, fáj, és bevallom, nem is akartam elvállalni ezt a beszélgetést. Egész éjszaka hánykolódtam, nem tudtam aludni, és reggel úgy keltem fel, hogy lemondom az interjút. Aztán elkezdtünk beszélgetni, és egészen belemelegedtem. Mindegy, most már csináljuk!

– Igazságtalannak érezte, hogy csak egyszeres válogatott?

– Igen is, meg nem is. Annyira erős volt a mezőny, hogy még a Vízművek csapatában is három jobb futballista volt nálam. Olyan csatárok, támadó középpályások futballoztak, hogy arra az egy válogatott meccsre is büszkének kell lennem. Albert Flóri még bőven játszott, Varga Zolival együtt voltam ifjúsági válogatott, Bene Feri, Dunai Anti mind-mind egyidős volt velem vagy majdnem egyidős, Fazekas Laci, Kocsis Lajos, Kozma Misi, reggelig sorolhatnám. Megvoltak a klikkek, a Vasasé, a Fradié, a Dózsáé, a Honvédé, nem is csak a klubtársaké. MTK-sként nehéz volt bekerülni. Emlékszem, a bázeli meccsen Kocsis és Bene csak egymásnak passzolt. Annak ittam meg a levét, hogy amikor Illovszky hívott a Vasasba, nemet mondtam, amikor Lakat doktor a Fradiba, azt is visszautasítottam, és amikor Baróti hívott a Dózsába, akkor sem álltam kötélnek.

– Mondok egy dátumot: 1963. november 27. Megvan?

– Életem meccse volt, az egyidényes bajnokság utolsó fordulója, a Fradi ellen Dorogon. Buzánszky Jenő bácsi volt az edzőnk, Ilku Pista védett, Szűcs Lajos is nálunk játszott, akkor igazolt hozzánk az Újpesti Dózsából. A Fradinak a döntetlen is elég lett volna a bajnoki címhez, állítólag az idősebb játékosok levajazták az ikszet, de a Fradi megszerezte a vezetést, és az anyagiasabbak, Mátrai Sanyi meg Flóri beintettek nekünk, hogy nem lesz bundapénz, tisztán is megnyerik a meccset. Képzelheti, mennyire begurultunk! Még az első félidő vége felé kiugrattam Csórit, ő beadott és Kertes befejelte az egyenlítő gólunkat, ami persze még mindig a Fradi bajnokságát jelentette. A 86. percben Mátrai fel akart szabadítani, de Rákosit rúgta telibe, a labda elém pattant, én meg öt méterről bekotortam. Kikapott a Fradi, jobb gólarányával a Győr lett a bajnok, még a Honvéd is megelőzte Mátraiékat. A foci büntetett…

– Képzelem, mennyire imádták önt akkor Franzstadtban.

– Újpesten laktunk, az Apponyi Albert utcában, az Öregtemetővel szemben. Akkor még nem volt internet meg Facebook, kosárszámra hozta nekem a postás a leveleket. Anya, ez mind neked szól, mondtam a mutternek, aki persze elsőre nem értette, mert roppant vallásos asszony volt, életében nem ejtett ki egyetlen csúnya szót sem.

– A Dózsának drukkolt?

– Apám Dózsás volt, de a szíve mélyén MTK-s, fura, nem? Igazából nem voltam szenvedélyes drukker, csak szenvedélyes focista. Éjjel-nappal rúgtuk a bőrt az Apponyi utcában. Nem kérdezi, hogy miért van Andornaktálya a személyimben születési helyként, amikor Újpesten nőttem fel?

– De, már akartam kérdezni…

– A szüleim a harmincas években felköltöztek Újpestre, az anyám családja nagyon gazdag volt, később úgy mondták, kulákok, Füzesabonytól Andronaktályáig terültek el a földjeik, negyven cselédjük volt. A háború kellős közepén születtem, anyámat levitték Andornaktályára, hogy nyugodtan megszülhessen, de amúgy minden Újpesthez kötött. A fater ügyes ember volt, olyan aggyal megáldva, hogy a Patakival vetekedett fejszámolásban, jóban is voltak. Már 1948-ban vett egy Csepel 100-as motorbiciklit, dohányt csempészett, mert Pesten nem volt cigi, disznót vágott, minden tisztviselőt megkent, igaz, egyszer három napig aludt a gödöllői erdőben, mert keresték a fináncok. Viszont 1955-ben vett egy családi házat ötvenezer forintért, az annyi volt, mint manapság ötvenmillió.

Az MTK egykori játékosa az utolsó rostán esett ki az 1968-ban végül olimpiát nyert válogatottból
Fotó: Teknős Miklós

– Valamit biztosan örökölt az apjától, mert híres vendéglátós volt. A körúti Gongban magam is törzsvendég voltam a nyolcvanas években.

– Huszonhárom évig vittem az üzletet, 1982-ben kaptam meg, mielőtt átvettem, egy este felmentem a galériába, lenéztem a vendégek közé és azt mondtam magamban, csak jussak ki innen élve, nekem nem kell ez a bűnbarlang. De aztán elvállaltam. Tizennyolc alkalmazottam volt, közöttük három rendőrségi besúgó, ma úgy mondanák, három per hármas, akiknek csak az volt a dolguk, hogy füleljenek. Aranybánya volt a Gong, amihez nyúltam, minden bejött, volt, hogy egyszerre hat üzletet vittem, még a pasaréti Pikk dámát is, a Törőcsik Andris törzshelyét. Ahhoz képest, hogy 19 évesen bányászként kezdtem…

– Bányászként?!

– Dorogon hivatalosan a bánya alkalmazottja voltam, de a munkaügyi osztályon dolgoztam napi négy órát, a bányát csak kívülről láttam. Aztán jóval később egy évre átmentem az MTK-ból az Egyetértésbe. Varga Laci volt a kapus, Józsa, Galambos, Weimper „Paripa”, csupa idősödő, dörzsölt csibész. Az öltözőben csak egy dologról nem esett szó: a futballról. Beszéltünk mi mindenről, üzletről, vendéglátásról, hogy hol lehet az akkor hiánycikknek számító Unicumot beszerezni. Varga Lacinak például a Rákóczi téren volt kocsmája. Aztán Kutas megszüntette az Egyetértést, beolvasztotta az MTK-ba, mert abban az Egyetértésben senki sem futott, Kutasnak meg a futás volt a rögeszméje. De nekem a futballban az MTK volt a nagy iskola, gyerekként sokat néztem Hidegkutiék játékát, Bukovi Marci volt az edző, arról lehetett megismerni azt az MTK-t, hogy mindig nálunk volt a labda. Manapság mindenki a tikitakát isteníti, az ötvenes évek MTK-ja már ugyanazt a focit játszotta, Bukovi ötven évvel megelőzte a korát.

– Most Karcag mellett, Berekfürdőn találtam önre. Hogy kerül oda egy tősgyökeres újpesti srác?

– Az élettársam karcagi, egy vendégházat üzemeltetett itt, úgy kerültem ide. Remek a gyógyvíz, de ingerszegény a környezet, én, akinek a Liszt Ferenc téren is volt lakása, sokat unatkozom. Az MLSZ ellenőrként foglalkoztat néha, jól jön az a keresetkiegészítés. Ilyenkor jut eszembe, hogy az utolsó rostán pöcköltek ki az 1968-as mexikói olimpiai bajnok csapatból, az MTK-s csatártársam, szegény Sárközi Pista került a helyemre, Isten nyugosztalja. Hol vannak már azok az idők, amikor engem tartottak a Körút császárának, lenne helye az olimpiai járadéknak, de most már mindegy.