– Mennyire foglalkoztatta közös játékunk, várta-e az eredményhirdetést, és ha igen, mit remélt tőle?
– Ilyenkor szokás azt mondani, nem foglalkoztam vele, én viszont bevallom, igen. És bíztam benne, hogy a dobogóra csak-csak jó lehetek, de azt gondoltam, Nagy Laci a nagy esélyes.
– Miért? Jobbnak vagy manapság már ismertebbnek tartja magánál?
– Hosszú ideig volt a világ egyik legjobbja, és az természetes, hogy sokkal többen látták játszani, mint a régieket.
– Varga István, Marosi István, Kovács László és Fenyő András az ön előtti generáció, mégis mindannyian bekerültek a legjobb tízbe. Ez őket dicséri inkább vagy a szavazókat?
– Gyerekfejjel néztem őket, zsenik voltak. Kovács László szerint Fenyő András a valaha élt legjobb magyar játékos, és neki hiszek, mert a legkedvesebb edzőm és jó barátom. Varga Pista pedig maga volt az őserő. A válogatottban egy dinamométerrel tesztelték, milyen erős a szorításunk; az övét nem tudták megmérni, nála kiakadt a mutató. Nagy Laci mellett ő és Éles is nyerhetett volna.
– De ön nyert, a huszadik század legjobb játékosa cím birtokosa, a válogatottsági meccs- és gólrekorder. A pólósoknál győztes Faragó Tamás 1952-es születésű, a női kézilabdázóknál Gódorné Nagy Marianna 1957-es, ön 1955-ös. Ugyanaz a korosztály. A sportolóvá érésük korában keresendő a közös ok vagy másutt?
– Az biztos, hogy nekünk akkor egészen mást jelentett a sport. Nem egzisztenciális kiugrási lehetőséget, ez eszembe sem jutott. Az már gyakrabban, hogy hú, kézilabdázhatok, és ezért még pénzt is adnak! Igaz, egyedülállóként csak én kaptam lakást a Honvédtól, és ezért az összes feleség engem utált, mert mindig nálam kártyáztunk. Komolyra fordítva, a sport, a kézilabda szeretete, inkább imádata lehetett, ami döntött.
– Akkor is, amikor az 1986-os vb-n az Algéria elleni meccsen kezét törte, de a hátralévő négy mérkőzésen nemcsak játszott, hanem huszonnégy gólt is lőtt?
– Belső késztetés is volt, a csapattagok is kérleltek. Két helyen tört el a lövő kezemen a kézközépcsontom, a kórházban az orvos németül kijelentette: önnek véget ért a világbajnokság. A mi orvosunk erre rávágta, de hát játszania kell, a svájci pedig ránézett és visszakérdezett: érti egyáltalán a kolléga, amit mondok? Aztán visszamentünk a szállodába, és levágtuk a gipszemet. De 1984-ben, a B világbajnokságon Kenyeres „Joe” öt másodperccel a meccs vége előtt szintén törött kézzel lőtte az egyenlítő gólt az NSZK ellen, amivel kijutottunk az olimpiára. Illetve kijutottunk volna, de végül nem mehettünk Los Angelesbe, így erre már senki sem emlékszik. A lényeg, hogy Kenyeres sem nyávogott, nem volt szokás.