Kovács Péter: Törött kézzel is töretlen hittel

Kettős sikert ért el Kovács Péter a Kézisek kézise választáson. Először is megnyerte, Nagy László, Varga István, Perez Carlos, Éles József és a többi idol előtt. Másodszor senki, még a legelvadultabb fórumozó sem vetette fel, hogy miért nem X vagy Y lett minden idők legjobbja. Megkérdőjelezhetetlen klasszis és mérce – játékos és edzői pályája mégis számos kérdést kínál.

„Mindig próbáltam a saját értékeimet követni” Fotó: Nemzeti Sport/Tumbász Hédi

„Mindig próbáltam a saját értékeimet követni”
Fotó: Nemzeti Sport/Tumbász Hédi

– Az 1986-os ezüstben és dacban benne volt az előző két vb elképesztő balszerencséje és csalódása is?

– Benne. Mindkétszer millimétereken múlott. Illetve 1978-ban még annyin sem: ha a románok egyértelműen időn túli gólját nem adják meg, két ponttal megyünk a középdöntőbe, és akár vb-döntőt játszhattunk volna.

– Minden azért nem jöhetett össze, így később a felnőtt szövetségi kapitányi kinevezés sem. Még mindig fáj?

– Igen, fáj. Néhány fórumozó most majd biztosan leírja, hogy a Kovács megint sír, de én nem sírok, csak tényeket mondok. Ha a környező országokat nézzük, a kiemelkedő játékosok, a románoknál Stinga, a cseheknél Barda, a lengyeleknél Wenta, a németeknél Brand, a jugoszlávoknál Vujovics, mind megkapták ezt a lehetőséget. Én nem. Pedig kilenc évet éltem Németországban, megvolt a játékosmúltam, a szakedzői végzettségem, a nyelvtudásom, a tapasztalatom, a kapcsolatrendszerem. Viszont soha nem volt „keresztapám”.

– Csak az hiányzott? Az ógörög drámák óta tudjuk, hogy a tragikus hős egyik fő jellemzője rendíthetetlen értékrendje, amely nincs szinkronban a korával, a környezetével. Nem ismerős valahonnan?

– Valóban nem voltam soha hajlékony, mindig próbáltam a saját értékeimet követni, ez biztosan belejátszott abba, hogy így alakult. De a férfiaknál és a nőknél is minden korosztályban, felnőtt élcsapatoknál is edzősködtem, és voltam szövetségi kapitány is. Igaz, Törökországban, ahol nagyon jól éreztem magam, büszke vagyok rá, és arra a szeretetre, tiszteletre, amit ott kaptam. Úgy tartják, nem az a fontos, hogy az edzőt szeressék, de azért az sem árt.

– Egyszer úgy fogalmazott, inkább zsíros kenyéren él, de soha sehova nem ajánlkozik. Nyugtasson meg, azért nem él zsíros kenyéren, ugye?

– Nem, abszolút nem. Csak példaként mondtam. De nemrég megszegtem az elvemet, bejelentkeztem a Honvédhoz. Mert nekem ez a klub, csupa nagybetűvel. Mindig szenvedélyes Honvéd-szurkoló voltam, gyermekkoromban az ablakunkból ráláttam a pályára, ott kezdtem, ott értem fel a csúcsra. Annyit kaptam ettől az egyesülettől, hogy szeretnék valamit visszaadni, ezért bármilyen munkát elvégeznék. Úgy gondoltam, nekem a Honvéd a családom, ott mindig lesz helyem. Tévedtem, nem kellettem. Ez olyan, mintha becsöngetnék anyámhoz, hogy megjöttem, mire ő azt mondaná, gyere vissza pár hónap múlva.

– Ünnepi interjú lévén e téma részletes kifejtését hagyjuk máskorra, a másik fél meghallgatásával. Zárjunk azzal, amit Faragó Tamástól is megkérdeztem, miután őt is minden idők legjobbjává választották: aki ismert és népszerű sportág bajnoka, bálványozott klasszisa, azt játékos-pályafutása befejezése után érheti még egyáltalán olyan inger a sportban, ami vetekszik a korábbiakkal? Egyszerűbben, mit jelent önnek ez az elismerés?

– Sokat. A sportolói és az azutáni két különböző életforma. Hál Istennek megéltem, hogy a Szegeddel Magyar Kupát nyertünk, ez is nagyszerű érzés, de mégis más. Más, ha a fizikumodat, a testedet tetted hozzá valamihez, és más, ha az eszedet, a tapasztalatodat, a tudásodat. Na jó, hatszor voltam bajnok a Honvéddal, egy aranyat lehet, hogy feláldoznék azért, amit a Szegeddel nyerhettünk volna a Veszprém elleni döntőben. Bár talán mégsem. Semmit sem adtak ingyen, ezért is gondolok vissza szeretettel és nosztalgiával az eltelt évekre. És örülök neki, ha mások is emlékeznek minderre, mert aki elfelejti a múltját, annak nem lesz jövője sem.