Vannak, akik évről évre mindig megússzák

Ezekben a napokban a magyar labdarúgás talán legérdekesebb témája a Debrecen kiesése. Vancsa Miklós onnan származik, ott lett élvonalbeli játékos, ám már harminc éve kívülről látja első klubját, a legutóbbi évekig pedig vezetőként dolgozott a sportágban. Mindez együtt indokolta, hogy felkérjük erre a beszélgetésre – természetesen a Lokiról, róla és a magyar futballról.

A Létavértesről induló szakember nem híve a tizenkét csapatos NB I-nek Fotó: Mirkó István Forrás: Mirkó István

– Elsőként az, hogy az utánpótlás-nevelés irányítását olyan külföldi szakemberek kezébe adnám, akiktől lehetne tanulni. Sok jó magyar edző van, de valamit nagyon nem tudnak. Nehéz megmagyarázni, hogy a környező országok eurómilliókért adnak el fiatal játékosokat Európában, de mi képtelenek vagyunk kinevelni ilyen futballistákat. Pedig nincs ártalmasabb, mint a szorgalmas tehetségtelenség, amit mi hajlamosak vagyunk értékelni.

– Visszatérve Debrecenbe: gyerekkora óta ott akart neves játékossá válni?

– Sehol sem akartam, mert én tizennyolc éves koromig elsősorban tanultam, az volt a fontos. Persze szerettem Létavértesen olykor-olykor játszani, de nem jártam rendszeresen edzésekre, nem jártam végig a korosztályos csapatokat – ennek aztán mindig is éreztem a hiányát –, mert egyetemre akartam menni. Egyszer beálltam egy ifjúsági kupameccsre, ahol gólokat rúgtam, és attól fogva a Debrecen egyik edzője valósággal üldözött, hogy leigazolhasson. Amikor felvételiztem a Közgázra, Puskás Lajos volt a Loki felnőttcsapatának az edzője, aki debreceni, de a Vasasban lett válogatott, és elintézte, hogy ha felvesznek, akkor a Vasasba megyek, ha nem, akkor nála fogok játszani. Nem vettek fel, ezért maradtam Debrecenben.

– Mennyi idő alatt zárkózott fel annyira a többiekhez, hogy pályára is léphessen?

– Nagyon hamar. Nyolcvanhat áprilisában emlékezetes meccsen mutatkozhattam be, a Honvéddal játszottunk Debrecenben egy-egyet, utána több játékost elvittek a rendőrök bundázás miatt. Engem békén hagytak, újoncként nem tudtam semmiről sem.

– Ezek szerint a futball felülkerekedett a továbbtanuláson?

– Igen, és utólag azt mondom, nem bánom. Igaz, nagyon hiányoztak az alapok, és a heti nulla edzésről egyik napról a másikra át kellett állnom a napi kettőre. Ez ma elképzelhetetlen lenne.

– A Debrecen akkoriban liftezett az első és a másodosztály között. Ennek ellenére jó volt ott futballistának lenni?

– Hogyne. Például játszottunk egy ki-ki meccset a Volánnal, és kijött tizenkétezer ember, ahogy a Nyíregyháza ellen is az NB II-ben. Szerettek minket a szurkolók, mert több focit kaptak tőlünk, mint manapság.

– A városban a kilencvenes évek elején már kezdett kibontakozni a Sándor Tamás nevével fémjelzett, később bronzérmet nyerő első nagy generáció, ön azonban elszerződött az MTK-ba. Nem érte volna meg maradni?

– Sándor Tomival még játszottam egy csapatban, de amikor én távoztam, a csapat éppen kiesett. Nemigen akartam elmenni, minden odakötött minket, ám Verebes József hívott, és ez mindenkit megmozdított volna akkoriban. Kíváncsi voltam, hogyan tudok helyt állni egy budapesti nagy csapatban, és jó döntést hoztam, büszke vagyok rá, hogy játszhattam akkor az MTK-ban.

– Később az élvonalban futballozott még Csepelen és a Videotonban, és csaknem háromszáz meccsig jutott el. Hogyan lett sportvezető?

– A másodosztályú Kecskemétből vonultam vissza, és a tulajdonos, Jámbor János megkérdezte, nincs-e kedvem vezetőként segíteni a munkáját. Igent mondtam, és azonnal beiratkoztam mindenféle iskolába. Aztán 2003-ban a Vasas a megszűnés szélén állt, amikor Jámbor úrral odamentünk, és a csapat a Kecskemét indulási jogát átvéve indulhatott az NB II-ben, ahonnan a következő évben feljutottunk.

– Hosszú évekig dolgoztak együtt Jámbor Jánossal. Miért tudtak jól működő párost alkotni?

– Tényleg irigyelt páros voltunk, mert az ő visszafogottsága jól ötvöződött az én vehemenciámmal és az ő pénze az én szakmai tudásommal. Háromszor vittünk fel az élvonalba csapatot egy-egy év munkájával. Kétszer a Vasast, egyszer pedig az Egert, ahol ötven nézője volt a csapatnak, de tíz hónappal később már négyezren jöttek ki egy meccsre. Sajnos, a kapcsolatunk vége nem sikerült jól. A harmadik hely és a kupadöntő után a kiesés ellen játszottunk, én szerettem volna edzőt váltani, ő azonban nem ment bele, és a bajnokság végén megmondtam neki, hogy ezt így nem szeretném tovább csinálni. Már az ősszel szóltam, hogy baj lesz, de nem változott semmi sem, végül kiestünk, ami a vezetői pályafutásom legnagyobb kudarca. Mindez megrontotta a kapcsolatunkat.

– És melyik a legkedvesebb emléke?

– Elsőként most az jut az eszembe, hogy utoljára mi tudtuk legyőzni a Ferencvárost a saját pályáján: 2017 áprilisában tettük meg azt, ami azóta egyetlen magyar csapatnak sem sikerült. Egy évvel korábban pedig az addigi legnagyobb különbséggel választottak meg az újságírók és a tulajdonosok a legjobb klubvezetőnek.

A Létavértesről induló szakember nem híve a tizenkét csapatos NB I-nek
Fotó: Mirkó István

– Most mégsem klubvezető, amióta két éve elhagyta a Vasast.

– Az MTK vezető játékosmegfigyelőjeként dolgozom.Tele vagyok ambícióval, de nem vágyom vissza a klasszikus vezetői pozícióba. Most kizárólag a játéknak azzal a szépségével kell foglalkoznom, hogy kiszúrjam a tehetségeket. Egy-egy klub akár a leggazdagabb csapatokhoz képest visszafogottabb anyagi helyzete ellenére is tud sikeres lenni, ha jó szemmel találja meg a később valóban erősítést jelentő labdarúgókat, és ez érdekes, nekem való feladat.

– Kik jutnak fel jövőre az NB I-be?

– Nemcsak a szívem mondatja, hogy a Debrecen és a Vasas, hanem a realitás is. Ez a két klub a játékosokat és a lehetőségeiket nézve is kiemelkedik a mezőnyből.