Előzetesen úgy kalkulálhattunk, hogy ha kikapunk, szinte menthetetlen helyzetbe kerülünk, győzelemmel viszont lépéselőnybe, döntetlennel pedig semmit sem változnak a kezdeti esélyek.
Az utóbbi változat következett be.
Mérgelődhetünk persze, hogy 2-0-s vezetésről illett volna nyerni, de ne feledjük, akár el is veszthettük volna a 3-3-ra végződött meccset.
A mérkőzés szünetében a magyar stáb egyik videoelemzője gondterhelten viharzott a lelátóról az öltöző felé. – Kezdenek rájönni, mi a megoldás – ennyit mondott, nem többet.
Igaza lehetett. Az első félidő második fele a lengyeleké volt, ugyanakkor egyszer sem találták el Gulácsi kapuját. A fordulás után aztán mi szereztünk vezetést. Lehet, hogy a lengyelek ekkor már kottából játszottak, mégsem emiatt egyenlítettek 0-2-ről. Hanem mert a mieink talán már azt hitték, megvan a meccs, majd az első gólt azonnal újabb hiba és újabb találat követte.
Mégse beszéljünk régi reflexekről! A magyar válogatott nem tört össze ettől, újra beleállt a meccsbe, s hajtott a győzelemért. Újra megszerezte a vezetést, ám Lewandowski villant egyet – ezért világsztár –, így lett 3-3 a vége.
Nem jó, de nem is dráma. A dráma az lett volna, ha kikaptunk volna a rajton, mert akkor megismételhettük volna a régi szólamot: úgy kezdődött, hogy máris véget ért.
Küzdhetünk tovább. Ha azt elmondhatjuk egészen a sorozat végéig, akkor megtesszük, ami elvárható.
A lengyeleket jó lett volna megverni, de nem kötelező. Az majd a San Marino és az Andorra elleni győzelem lesz.
