Úgy kezdődött, mintha mi sem történt volna

Az ezredforduló tájékán, a magyar labdarúgás talán legsötétebb korszakában rendre így jellemezhettük az aktuális világ- vagy Európa-bajnoki selejtezők rajtját: nekünk úgy kezdődött, hogy mindjárt véget is ért... Hazai pályán nem kiemelt ellenféllel szembeni vereséget ugyanis később szinte lehetetlen kijavítani. Erről most szó sincs. A lengyelek elleni 3-3-as döntetlennel nem javítottunk, de nem is rontottunk a rajtpozíciónkon.

Szalai Ádám góljával 2-0-ra vezettünk Fotó: Mirkó István

Előzetesen úgy kalkulálhattunk, hogy ha kikapunk, szinte menthetetlen helyzetbe kerülünk, győzelemmel viszont lépéselőnybe, döntetlennel pedig semmit sem változnak a kezdeti esélyek.

Az utóbbi változat következett be.

Mérgelődhetünk persze, hogy 2-0-s vezetésről illett volna nyerni, de ne feledjük, akár el is veszthettük volna a 3-3-ra végződött meccset.

A mérkőzés szünetében a magyar stáb egyik videoelemzője gondterhelten viharzott a lelátóról az öltöző felé. – Kezdenek rájönni, mi a megoldás – ennyit mondott, nem többet.

Igaza lehetett. Az első félidő második fele a lengyeleké volt, ugyanakkor egyszer sem találták el Gulácsi kapuját. A fordulás után aztán mi szereztünk vezetést. Lehet, hogy a lengyelek ekkor már kottából játszottak, mégsem emiatt egyenlítettek 0-2-ről. Hanem mert a mieink talán már azt hitték, megvan a meccs, majd az első gólt azonnal újabb hiba és újabb találat követte.

Mégse beszéljünk régi reflexekről! A magyar válogatott nem tört össze ettől, újra beleállt a meccsbe, s hajtott a győzelemért. Újra megszerezte a vezetést, ám Lewandowski villant egyet – ezért világsztár –, így lett 3-3 a vége.

Nem jó, de nem is dráma. A dráma az lett volna, ha kikaptunk volna a rajton, mert akkor megismételhettük volna a régi szólamot: úgy kezdődött, hogy máris véget ért.

Küzdhetünk tovább. Ha azt elmondhatjuk egészen a sorozat végéig, akkor megtesszük, ami elvárható.

A lengyeleket jó lett volna megverni, de nem kötelező. Az majd a San Marino és az Andorra elleni győzelem lesz.