– Olvastam egy 1997-es nyilatkozatát, arról beszél, hogy a tervei között szerepel egy kosársuli beindítása. Ez az?
– Ez nyári tábor, de természetesen a kosársuli keretein belül működik. Az a nyilatkozat az év első felében születhetett, mert ősszel már elkezdtük a munkát. Akkoriban sorban szűntek meg a klubok Budapesten, a fiam sem tudott hol kosárlabdázni, de hasonlóan járt több egykori csapattársam gyereke is. Innen jött az ötlet, és Gyimesi Jánossal, a korábbi edzőmmel bele is vágtunk. Nem elitképzés volt a célunk, hanem a főváros lefedése, a gyerekek bevonzása a sportágba. Két központi helyet kerestünk, ahol zajlott a versenyeztetés.
– Gondolom, bevált az ötlet, ha a suli huszonkét év múlva is működik.
– El sem tudja képzelni, mennyire küzdelmes volt minden év, mennyi álmatlan éjszakát okozott az egyesület fenntartása! Őszintén bevallom, hogy ma már nem kezdenék bele. A tao előtti időszakban minden kapcsolatomat mozgósítanom kellett, többször fel akartam adni, de a gyerekek miatt mégsem tettem meg. Amúgy is nagy küzdő vagyok, és a csillogó szemek mindig új erőt adtak.
– Hány éves kortól jönnek a gyerekek?
– Általános iskolás kortól. Nemrég akadémia lettünk, öt év múlva a lányoknál szeretnénk a női A csoportba kerülni, a fiúknál az NB I B csoportja a cél.
– Azért kérdeztem a kort, mert ön például csak tizenhét évesen kezdett el kosárlabdázni.
– Ma ez már nem menne. Én akkoriban olyanok közé kerültem a KSI-ben, akik tízéves koruk óta játszottak, én megfogni sem tudtam a labdát, ők viszont az ujjukon pörgették. Higgye el, nem volt könnyű minden egyes mozdulatot tudatosan megtanulni, hogy utolérjem őket.
– Előtte mit sportolt?
– Semmit. Csabacsüdön nőttem fel, hetente kétszer Szarvason kézilabdáztam. Középiskolára kerültem fel Budapestre, és a testnevelő tanárom ajánlott a férje, Bátor Vilmos figyelmébe, aki akkor a KSI lánykosarasait edzette. Az érettségi után kiöregedtem a sportiskolából, nem vettek fel az ELTE-re, ezért visszamentem Szarvasra, ahol a postán dolgoztam, amikor megkeresett a Spartacus.