A csillogó szemek ereje

A csapatkapitánya volt minden idők legjobb magyar női kosárlabda-válogatottjának, nyert Európa-bajnoki bronzérmet, volt negyedik a moszkvai olimpián, de ha visszagondol a pályafutására, fáj a hiány­érzet. Kiss Lenke 22 éve kosársulit alapított, amely most is létezik; imád a gyerekekkel foglalkozni. Nyáron sem pihen, erre a beszélgetésre is abban az újpesti iskolában vállalkozott, ahol az edzéseket tartja.

A fiatal kosaraspalánták között elemében van a sportág legendája Fotó: Mirkó István

– Mivel csábították vissza Budapestre?

– Csak azzal, hogy új edző jön, komoly célokat szeretnének megvalósítani. Ez az új edző volt Gyimesi János, akivel rengeteget dolgoztunk külön is a többiektől. Maximalisták voltunk, ami sok konfliktussal járt. Ő úgy emlékszik, én mondtam neki, hogy egy év múlva válogatott akarok lenni, én úgy, hogy ő ígérte, ha megteszem, amit mond, akkor egy múlva válogatott leszek. Végül is mindegy, egy év elteltével tényleg megkaptam a meghívómat a válogatottba.

A fiatal kosaraspalánták között elemében van a sportág legendája
Fotó: Mirkó István

– Jól emlékszem, hogy sokszor sírt a meccseken, és úgy dobott húsz-huszonöt pontokat?

– Hogyne, állandóan sírtam. Ha nem mentem a lepattanóért, János azonnal lecserélt, én viszont játszani akartam, és sírtam a dühtől. Gyárfás Tamás egyszer írt is egy cikket a Népsportban, amelynek az volt a címe, hogy Jó sírást, Lenke! Nagyon sokat köszönhetek Jánosnak, aki hamarosan visszajön a kosársuliba dolgozni, és itt van velünk a másik meghatározó egyéniség, Bátor Vilmos is, aki nyolcvan felett is lelkesen foglalkozik a gyerekekkel.

– A nyolcvanas évek elején remek válogatott jött össze, amely a moszkvai olimpián negyedik, a hazai Eb-n pedig bronzérmes lett. A korábbi időszak eredménytelensége után mi okozta a hirtelen változást?

– Nem volt az hirtelen, már a hetvenes évek derekán felbukkant több tehetséges fiatal, de valóban, az említett időszak volt a csúcs, amikorra beérett például Németh Ágnes, Borka Ágnes, Boksay Zsuzsa. Szerintem az volt az eddigi legjobb magyar női válogatott. A csúcs talán az Eb harmadik helye volt, a bronzmeccsen azokat a jugoszlávokat győztük le, akiktől korábban mindig kikaptunk, és ez nagyon sokat lendített a csapaton. Többre is vihettük volna, de sajnos nem rajtunk múlott.

– Hanem…?

– A politikán. Mindent megtettünk azért, hogy kijussunk a ’84-es olimpiá­ra. Az év elején kiderült, hogy Boksay Zsuzsa megsérült, nem lehet ott az olimpiai selejtezőn Kubában, és Killik László szövetségi kapitány Mátraházán, az edzőtáborban kijelentette, így nagyon nehéz lesz. Én viszont eltökéltem, hogy csapatkapitányként összekapom a gárdát, és Zsuzsa nélkül is sikeresek leszünk. Az első három meccset elveszítettük, pedig nem voltunk rosszak. Aztán tizenötezer néző, köztük Fidel Castro előtt legyőztük Kubát, majd minden további mérkőzést megnyertünk, negyedikek lettünk, ami olimpiai részvételt jelentett. A szálloda liftjében a kanadaiaktól úgy köszöntünk el, hogy „Viszlát Los Angelesben!”, mire ők megkérdezték: biztos? Csak akkor értettük meg, mire gondoltak, amikor a havannai repülőtéren Horváth Frigyes főtitkár elmondta, amíg mi játszottunk, Budapesten az a döntés született, hogy az ország nem vesz részt az olimpián.

– Letaglózta a hír?

– Elsőre nem, mert még bizakodtunk, nem akartuk elhinni, hogy ez megtörténhet. A zürichi átszálláson már olvastunk újságokat, és akkor döbbentünk rá, hogy ez a valóság. Egy ideig abba is akartam hagyni a kosár­labdát, annyira csalódott voltam. Nem értettük, mi közünk van a politikához. Amikor a nyáron Tatán készültünk a Jóakarat Játékokra, minden este sírtunk. Néztük az olimpia meccseit, az a Dél-Korea lett az ezüstérmes, amelyet mi Kubában simán legyőztünk, és ma is azt mondom, egész biztosan dobogón végeztünk volna. Minden tiszteletem azé, aki ilyen helyzetben is képes felállni, én nem tudtam, és a többiek sem, akkora letargia uralkodott el rajtunk. Kilenc meccsből kilencet veszítettünk a játékokon. Ugyanakkor hozzá kell tenni, négy évvel korábban a moszkvai olimpiára viszont éppen a politika vitt ki minket, ugyanis a selejtezőn elbuktunk, az Egyesült Államok visszalépése miatt utazhattunk mégis.

– Azt hogyan sikerült kiharcolnia, hogy az első női kosarasként abban az évben külföldre szerződhetett?

– Hívott egy olasz élcsapat, és a szövetségben azt mondták, a Jóakarat Játékok után kiengednek. Az olaszok ezt nem tudták kivárni, de hívtak a belgák, és mehettem. Egy viszonylag kis csapatba kerültem, amelynek a célja a bennmaradás volt, de rögtön az első évben másodikok lettünk, én pedig harmincnyolc pontot átlagoltam meccsenként. Amikor lejárt a szerződésem, elvitt a bajnokcsapat Brüsszelbe, ahol minden rendben volt, csak éppen rosszul viseltem, hogy egyszer sem kérdezték meg, mi van velem, napközben nem volt kihez szólnom, este edzettem, így egy év lejártával hazahozott a honvágy. Itthon még beszálltam vidéken és a Tungsramban is játszani, végül negyvenévesen visszavonultam.

– Huszonkét éve foglalkozik a sportág utánpótlásával Budapesten úgy, hogy felnőtt szinten a főváros alig van jelen az élvonalban. Lehet ezen változtatni?

– Ez érdekes és nehéz kérdés. Annak idején én százötven-kétszáz néző előtt nyertem bajnokságokat a fővárosban, ahol sajnos azóta sincs jelen a vidékre jellemző lokálpatriotizmus, nincs az a remek hangulat és szeretet, ami másutt körülveszi a sportágat és a játékosokat. Ráadásul nincs a mai kor követelményeinek megfelelő létesítmény sem, ha valaki szeretne felépíteni egy igazi élcsapatot Budapesten, nem tudná hol játszatni. Úgy tudom, épül majd egy háromezres kosárcsarnok a Mázsa téren, az sokat segíthet, de jelenleg nyoma sincs annak az összefogásnak, amely elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy a főváros újra fajsúlyos szereplője lehessen a kosárlabdának.

– Egy hét múlva ilyenkor a női válogatott már meccseket játszik az Euró­pa-bajnokságon. Lehet olyan eredményes, mint önök voltak?

– Ez nagyon fiatal csapat, a játékosok zömét jól ismerem az utánpótlásból. Tehetségesek, a selejtezőkön is látszott, van tartásuk, mentálisan is jók, de a fiatalság nem csak előny. Nagyon sok múlik az első meccsen, egy jó teljesítmény és esetleg győzelem komoly erőt adhat, ugyanakkor az ellenkezője is kihathat a további csoportmérkőzésekre. Ha tehát jól sikerül a rajt, akkor a szerencsével is szövetséget kötve jól szerepelhet a válogatott, a szerencse ugyanis az életben mindig és mindenhez kell.