A videóbíró a vízilabda halálát jelentené

Molnár Tamás sportvezetőként is a csúcsra jutott, a korábbi háromszoros olimpiai bajnok játékost választották a FINA vízilabda-bizottsága elnökévé. A 46 éves egykori center szerint a bíráskodás folyamatban lévő reformja a sportág népszerűsítésének a záloga. Nem kerüli meg a kérdést, szerinte sincs mentség férfiválogatottunk gyenge világbajnoki szereplésére.

Budapest 20161110 Vízilabda 2016 Molnár Tamás háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó a Magyar Vízilabda Szövetség játékvezetői testületének elnöke Fotó: Veres Viktor Nemzeti Sport   Fotó: Veres Viktor

– Legújabban például?
– Korábban a búvárkodás, újabban pedig a sportlövészet.

– A tökéletességre törekedve idővel tehát mesterlövészt tisztelhetünk önben? Netán Péni István elkezdhet aggódni, hogy hamarosan új vetélytársa akad?
– Nem, véletlenül sem. A lövészetnek egy speciális szakága, az úgynevezett IPSC ragadott magával. Itt nem egy helyben, hanem a lövőhelyzetet változtatva kell célozni. Már keresem a versenyzési lehetőséget, ami a további fejlődés záloga, de ennél jobban ne mélyüljünk el ebben a kérdésben…

– Noha diplomát szerzett, sohasem dolgozott jogászként. Ez viszont elfecsérelt energia, befektetés lenne?
– Nem gondolnám. Amúgy nem csupán jogi végzettségem van, sportjogi szakjogászdiplomát is szereztem. Remélem, nem hangzik szerénytelenül, de az életem úgy alakult, hogy mindig azzal foglalkozhattam, amit igazán szeretek, nem kényszerültem rá arra, hogy jogászként, ügyvédként dolgozzam. A jogi ismeretek azonban az élet bármelyik területén hasznosak; természetesen a FINA, a vízilabda-bizottság is meghatározott jogi keretek között működik.

– Mint a bizottság elnöke, mennyire elégedett a hazai rendezésű világbajnoksággal?
– Már a kinevezésem előtt én voltam az esemény sportigazgatója. Nem szerencsés, ha az ember önmagát értékeli, szerencsére megtette helyettem is ezt Husszein al-Musszalam, a FINA elnöke, aki minden idők legjobbjaként jellemezte a világbajnokságot, s mások is szuperlatívuszokban beszélnek a budapesti rendezésről. De nem kerülöm meg a választ, én is elégedett vagyok. Csupán négy hónap jutott a szervezésre, s mindenki a sportág ünnepeként tekint vissza a vízilabdatornára.

– Akkor sem aggódott, amikor kiderült, hogy a kanadai férficsapatot utolérte a koronavírus-fertőzés?
– Ez nem vízilabda-specifikus döntést igényelt. A FINA-nak megvan a maga Covid-testülete, amely az ilyen esetekben meghatározott protokoll szerint jár el. Szerencsére a fertőzés lokális maradt. Magam is sajnálom, hogy Kanadának vissza kellett lépnie, de a tornát gond nélkül le tudtuk bonyolítani.

– Bár ez nem feladata, de nyilván van véleménye a magyar csapatok szerepléséről is. Kezdjük a kellemesebb felével, a hölgyekkel!
– Nem mondom, hogy az ezüstérem felülmúlta a várakozást, mert a lányok is érmet vártak maguktól. Dicséret azért illeti mindenképpen őket, mert a joggal toronymagas esélyesnek kikiáltott amerikaiak ellen is az utolsó pillanatig versenyben voltak.

Személyes példa alapján is pontosan tudom, mennyire nehéz egy döntőt megnyerni. Noha a mi generációnknak olimpián ez zsinórban háromszor is sikerült, olykor megfeledkezünk arról, hogy négy világbajnoki döntőt is játszottunk, azok közül azonban csak egyet nyertünk meg.

– És akkor a férfiak…
– Én sem lógok ki a sorból, nekem is csalódást okozott a hetedik helyezés, világbajnokságon legutóbb 1986-ban Madridban szerepeltünk ilyen gyengén. Most ráadásul hazai medencében, szenvedélyes közönség, minden meccsen telt ház előtt a sportág szentélyében, a Margitszigeten. Ez bizony nem jó, sőt nagyon rossz eredmény.

A harmadik arany Pekingből. Balra Kis Gábor, jobbra Varga Dénes (felül) és Benedek Tibor. Fotó: Szabó Miklós

– Tudom, hogy nem az ön hatásköre, ráadásul a magyar szövetség elnöksége csak a jövő heti ülésen elemzi a szereplést, mégis, mint a sportág egyik legendája, mi a véleménye a történtekről? A csapat a körülmények szerencsétlen összejátszásának lett az áldozata, vagy megkerülhetetlen Märcz Tamás szövetségi kapitány felelőssége?
– Magam is hallottam már arról, miszerint Tamás őrlődött, hogy már a világbajnokságra megfiatalítsa-e a csapatot, vagy várjon vele, s csak utána hozza meg ezt a döntést. Ezzel kapcsolatban azt is, hogy a sportág befolyásos személyiségeinek segíteniük kellett volna neki. Ám ha ez történik, Tamás joggal kifogásolta volna, hogy beleszólnak a munkájába.

A szövetségi kapitánynak még vízilabdában sincs szüksége gyámokra, azért viseli ezt a megtisztelő tisztséget, hogy végső soron önállóan döntsön. Ennek megfelelően a felelősség is az övé.

– Märcz Tamás ténykedésétől függetlenül ön is osztja a véleményt, miszerint lemaradtunk a világ legjobbjaitól?
– A közelmúlt világversenyeit tekintve a 2018-as Európa-bajnokságon csak nyolcadikak lettünk, 2020-ban győztünk, a 2019-es világbajnokságon negyedik lettünk, tavaly a tokiói olimpián harmadikak, most pedig hetedikek. Vegyes a kép, sőt túl sok a kiugróan gyenge eredmény. Igen, lehet, hogy jelenleg lépéshátrányban vagyunk több nemzethez képest, ám a magyar vízilabda továbbra is erős, mindig felbukkannak újabb és újabb tehetségek. Rendezni kell a sorokat.

– A szakterületére rátérve, a bíráskodást hogyan értékelné a világbajnokságon? Olykor mintha követhetetlen lett volna...
– Követhetetlen?

– Igen, különösen furcsa volt, hogy emberhátrányban a játékvezetők milyen gyakran állítottak ki újabb játékost, ami régebben nem volt jellemző.

– Kétségtelen, hogy a bíráskodás megváltozott az elmúlt években. Aki benne él a sportágban, azt ez a felfogás nem érhette meglepetésként, hiszen a FINA-eseményeken már évek óta ez érvényesül. Más kérdés, hogy máshol, így például a magyar bajnokságban még nem minden esetben.

Az elv egyértelmű. Muszáj gátat szabni annak, hogy a fizikalitás domináljon, a brutalitást pedig végképp száműzni kell a sportágból.

– Anno játékosként is így gondolta? Másfél-két évtizede keményebb volt a póló, mégis érvényesültünk. Ahogy Kemény Dénes fogalmazott, miért bírálná a játékvezetést, ha zsinórban három olimpiát megnyertünk.
– Velem is gyakran megesett, hogy megvertek a vízben, ami felett a bírók szemet hunytak, s amit méltatlannak tartottam. S természetesen nem azért nyertünk, mert birkózásban jobbak voltunk a többieknél. Meggyőződésem, hogy a nézők nem a folyamatos test test elleni harcra kíváncsiak, arra ott vannak a küzdősportok, hanem a szép megoldásokra. Igen, megesik, hogy az orrom alá dörgölik: nézd, megint hogy bíráskodtak, negyven kiállítást ítéltek a meccsen! Időbe telik, mire a csapatok belátják, tiszteletben kell tartani a szabályokat, de nincs más út. Talán a Covid okozta leállás is az oka, hogy kicsit elhúzódik a folyamat, ám én nem követhetetlennek, ellenkezőleg, következetesnek látom a bíráskodást. Szerintem mindenképpen jobb a helyzet, mint öt évvel ezelőtt. Ráadásul ma már nem csupán néhány olyan játékvezető akad, akikre rá lehet bízni egy-egy fontos mérkőzés vezetését, egyre bővül ez a kör.

Fotó: Földi Imre

– Anekdoták tucatját sorolhatnánk, hogy régebben a megvett bírók hogyan döntöttek el egy-egy éles meccset…
– Ne is mondja, a tűzbe tenném a kezemet a kollégákért. Rossz döntések ma is születnek – melyik sportágban nem? –, ám a tisztesség megkérdőjelezhetetlen.

– Azért a sokat emlegetett sportdiplomáciának ma is van jelentősége. Egyesek szerint az Egyesült Államok élvezte ezt az előnyt a női döntő hajrájában, amikor kétszer is ránk nézve hátrányos ítéletet hoztak a bírók. Egyetért ezzel?
– Nem elemeztem ki a két esetet. Ám mindenkit óva intenék az elhamarkodott bírálattól nemcsak e két esetben, hanem általában véve. Ha egy kétes jelenetet visszanézünk, s nem tudjuk azonnal eldönteni, hogy jó vagy rossz ítélet született, akkor nincs értelme a játékvezetőket kritizálni, mert nekik tizedmásodpercek alatt kell dönteni. 

– A videóbíró nem megoldás?
– Jelenleg is alkalmazzák, de csak meghatározott, objektív esetekben, amikor észlelési probléma merülhet fel a játékvezetői ténykedésnél. Ilyen például, hogy sípszó előtt vagy után volt-e a lövés, áthaladt-e a képzeletbeli gólvonalon a labda, netán a zsűri hibázott technikai téren.

A felfogásom szerint még egy területen lehet a VAR-nak létjogosultsága: ha brutalitás gyanúja merül fel, az ugyanis nem maradhat megtorolatlanul. Más esetekben nem, hiszen lényegében másodpercenként meg lehetne állítani a játékot, ami a vízilabda halálát jelentené. 

– A nőknél az Egyesült Államok bántóan kiemelkedik a mezőnyből, a férfiaknál pedig továbbra is lényegében európai sportág a vízilabda. Talán ez a legnehezebb kérdés: lehet belőle valaha is világszintű érdeklődést kiváltó látványsport?
– Harminc-negyven évvel ezelőtt a vízilabda és a kézilabda nagyjából azonos szinten volt. Láthatjuk, utóbbi azóta hová fejlődött. A víz mint közeg miatt a vízilabdának behatároltabbak a lehetőségei, hiszen nehezebb elsajátítani, meglátni benne a finomságokat. Mégis azt gondolom, többre hivatott ez a sportág. Az amerikai példa lebeghet a szemünk előtt. A félreértések elkerülése végett arrafelé nem csak a nők között egyre népszerűbb a vízilabda, egyetemi szinten a férfiak is tízezres nagyságrendben pólóznak, csak éppen a férfiaknál nemzetközi szinte nagyobb a konkurencia. A legfontosabb lépés, hogy a laikusoknak is érthetővé váljon a játék, ez irányban pedig a bíráskodás a legfontosabb kérdés. Hatalmas lemaradásban vagyunk a közösségi médiában való megjelenés tekintetében, ezen is változtatni kell. És még sorolhatnám a teendőket. A budapesti világbajnokság a bizonyíték arra, hogy igenis a nagy közönségnek is vonzó sportággá lehet alakítani a vízilabdát.

Fotó: Szabó Miklós

– Végezetül néhány személyes kérdés. Egy háromszoros olimpiai bajnokhoz talán suta kérdés, mégis, van hiányérzete a pályafutására visszatekintve? Mondjuk amiatt, hogy noha a kora alapján már ott lehetett volna, Kásás Tamással és Fodor Rajmunddal szemben lemaradt az atlantai olimpiáról.
– Véletlenül sincs. 1996-ban nekem már az megtiszteltetés volt, hogy ott lehettem a felnőttválogatott egy-egy edzésén. Centerposzton Tóth László és Varga Zsolt szereplése megkérdőjelezhetetlen volt.

– Utólag egyértelműen jó döntésnek számít, hogy noha 2014-ig klubszinten még játszott, a 2008-as pekingi diadal után lemondta a válogatottságot. Akkoriban vívódott emiatt?
– Egy percig sem. Miként amiatt sem, hogy a 2012-es olimpia igézetében vissza kellene térnem. Mondhatnám, hogy hízelgett, amikor a londoni olimpia alatt az egyik tévéközvetítésben azt mondták, más lenne a helyzet, ha itt lenne Molnár Tamás, én azonban nem gondoltam így. 2008-ban pontosan éreztem, hogy nem tudnék válogatottszinten végigcsinálni egy újabb négyéves ciklust, megszolgálták a lehetőséget, akik a helyembe léptek.

– Milyennek látja a vízilabda utánpótlását úgy általában, illetve személyre szabottan?
– A fiaimra gondol? Azt gondolom, ügyesek, tehetségesek, kicsit későn érők, tizenhét évesen fizikálisan még van lemaradásuk. Óriási eredmény, hogy az Eger után második vidéki csapatként a Szeged megnyerte a serdülőbajnokságot. Nem tudom, hogy lesz-e belőlük válogatott játékos, szerintem az esélyük megvan rá, de már akkor is elégedett lehetek, ha a vízilabda csupán a továbbtanulásukhoz járul hozzá. A sportág egészét tekintve sem aggódom az utánpótlás miatt. A fiúk és a lányok is bronzérmesek voltak a legutóbbi U17-es világbajnokságon, szép számban vannak tehetségeink, nincsenek betölthetetlen hiányposztok, ami jól mutatja a sportág erejét.

Borítókép: Molnár Tamás tisztában van a vízilabda előtt álló kihívásokkal (Fotó: Nemzeti Sport/Veres Viktor)