Mint az Nemzeti Sport összeállításából kiderül, az 1953. június 2-án megkoronázott II. Erzsébet királynő az előzetes várakozásokkal ellentétben nem volt jelen ifjú uralkodóként az abban évben a londoni Wembley-ben rendezett „évszázad mérkőzésén”, azaz az angol labdarúgó-válogatott novemberben Puskás Ferencéktől elszenvedett 6:3-as vereségekor.
Ugyanakkor 13 évvel később volt egy magyar, aki abban a kiváltságban részesült, hogy a királynő lesétált hozzá a 87 ezer nézővel zsúfolásig telt Wembley gyepére, hogy kezet nyújtson neki. Zsolt István játékvezető az 1966-os angliai világbajnokságon az Anglia–Uruguay (0:0) mérkőzés előtt fogadta II. Erzsébet köszöntését.
„Ezen a pályán már máskor is voltam hasonló helyzetben, de akkor, a kupadöntő után én mentem fel a királyi páholyba kézfogásra. Most azonban, éppen az ünnepélyes megnyitó miatt, amire soha se azelőtt, se azóta nem volt példa, ő jött le hozzánk. Valóban egyedüli, felejthetetlen találkozás. Bár lehet, hogy őfelsége már nem is emlékszik rám…”– emlékezett vissza Zsolt István.
A budapesti bíró arcvonásai talán idővel valóban elhalványultak II. Erzsébet emlékeiben, volt azonban egy magyar sportember, akit bizonyosan nem felejtett el. A lovak és a lósport lelkes híveként közvetlenül ismerte a hazánkban csak hajtókirályként emlegetett Abonyi Imrét, aki 1971-ben a windsori versenyen éppen az angol királynő fogatát győzte le – micsoda történelmi ugrató… – a kecskeméti Szovjet–Magyar Barátság Tsz négyes fogatával.
„Még a hajtóverseny előtt meglátogatta a magyar lovakat Erzsébet királynő – beszélte el a Magyar Hírlapnak Fehér Dezső, a Lótenyésztési és Versenyzési Igazgatóság igazgatóhelyettese. – A hatalmas istállóban nem nagyon mutattak a megszokottól kisebb termetű ügető félvér szürkéink. A királynő nem is hagyta szó nélkül: »Olyan picik ezek a lovak«, jegyezte meg, amikor átvette tőlem a nemrégiben megjelent Magyar lóról című képeskönyvet. Aztán amikor a versenyt záró díszvacsorán az oldalán ültem, módosított: »Abonyi úr mestere a hajtásnak, lovai pedig ha kell, balerinaként forognak, ha kell, pedig olyan gyorsak, hogy még én sem értem őket utol.«”
A királynői kézfogás kevés magyar kiváltsága volt a sportéletben, a szűk körű társaság talán legmeglepőbb tagja a békéscsabai Pakucza József, aki a nyolcvanas években megnyerte a Toldi Miklós-vetélkedőt, miután négy méterre hajította a malomkövet, majd két perc tizenöt másodpercig mutatta az utat háromméteres petrencerúddal Buda felé. Később versenyen kívül nyekkenés nélkül tűrte, amint átment rajta egy Trabant, így nem csoda, ha különös képességeire hamar felfigyeltek a világ cirkuszai.
A Fővárosi Nagycirkusz meghódítása után turnézott Dél-Amerikában és Nyugat-Európában, meghívták Londonba, az Exhibition Hallban rendezendő karácsonyi revüre is. Innen azonban adjuk át a szót a modern Toldi Miklósnak, akivel 1993-ban interjút közölt a Nemzeti Sport: „Melegítés közben egyszer csak azt mondja a főnök: nagyon figyeljek ma este, mert jelen lesz a királynő is. Talán nem hangzik nagyképűségnek, de amikor veszem fel a római katonát idéző rekvizitumokat, megszűnik a külvilág, szóval, oda sem figyeltem. Szerencsére számunk kezdetén meghajlunk a díszpáholy előtt. No, amikor felnéztem, akkor ugrott be, mit is mondott mister Cottle. Az előadás végén gratulált Erzsébet királynő. Mi több, kétszer is kezet nyújtott, miután a fotósok az elsőről lekéstek…”
A Nemzeti Sport cikkében többek közt megszólal Zarándi László, olimpiai bronzérmes, Európa-bajnok atléta is, aki az 1955-ös londoni angol–magyar atlétikai viadalon találkozott II. Erzsébet királynővel, s egy fotó is bizonyítja a kézfogásukat, miután a 4×110 yardos váltóval legyőzték a házigazdákat.
Borítókép: II. Erzsébet halála – Megemlékezés a budapesti brit nagykövetségen (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
