Mint az Nemzeti Sport összeállításából kiderül, az 1953. június 2-án megkoronázott II. Erzsébet királynő az előzetes várakozásokkal ellentétben nem volt jelen ifjú uralkodóként az abban évben a londoni Wembley-ben rendezett „évszázad mérkőzésén”, azaz az angol labdarúgó-válogatott novemberben Puskás Ferencéktől elszenvedett 6:3-as vereségekor.
Ugyanakkor 13 évvel később volt egy magyar, aki abban a kiváltságban részesült, hogy a királynő lesétált hozzá a 87 ezer nézővel zsúfolásig telt Wembley gyepére, hogy kezet nyújtson neki. Zsolt István játékvezető az 1966-os angliai világbajnokságon az Anglia–Uruguay (0:0) mérkőzés előtt fogadta II. Erzsébet köszöntését.
„Ezen a pályán már máskor is voltam hasonló helyzetben, de akkor, a kupadöntő után én mentem fel a királyi páholyba kézfogásra. Most azonban, éppen az ünnepélyes megnyitó miatt, amire soha se azelőtt, se azóta nem volt példa, ő jött le hozzánk. Valóban egyedüli, felejthetetlen találkozás. Bár lehet, hogy őfelsége már nem is emlékszik rám…”– emlékezett vissza Zsolt István.
A budapesti bíró arcvonásai talán idővel valóban elhalványultak II. Erzsébet emlékeiben, volt azonban egy magyar sportember, akit bizonyosan nem felejtett el. A lovak és a lósport lelkes híveként közvetlenül ismerte a hazánkban csak hajtókirályként emlegetett Abonyi Imrét, aki 1971-ben a windsori versenyen éppen az angol királynő fogatát győzte le – micsoda történelmi ugrató… – a kecskeméti Szovjet–Magyar Barátság Tsz négyes fogatával.
„Még a hajtóverseny előtt meglátogatta a magyar lovakat Erzsébet királynő – beszélte el a Magyar Hírlapnak Fehér Dezső, a Lótenyésztési és Versenyzési Igazgatóság igazgatóhelyettese. – A hatalmas istállóban nem nagyon mutattak a megszokottól kisebb termetű ügető félvér szürkéink. A királynő nem is hagyta szó nélkül: »Olyan picik ezek a lovak«, jegyezte meg, amikor átvette tőlem a nemrégiben megjelent Magyar lóról című képeskönyvet. Aztán amikor a versenyt záró díszvacsorán az oldalán ültem, módosított: »Abonyi úr mestere a hajtásnak, lovai pedig ha kell, balerinaként forognak, ha kell, pedig olyan gyorsak, hogy még én sem értem őket utol.«”
