– A színészettel nem próbálkozott fiatalon?
– Ha próbálkoztam is, már nem emlékszem rá… Van színész a családban, Anna lányom gyerekszínészként bontogatja a szárnyait, azt hiszem, meghagyom neki ezt a pályát.
– Csak azért kérdezem, mert a kellemes és jellegzetes orgánuma az első benyomás a vízilabda-mérkőzések közvetítésekor önt hallgatva.
– Igen, hallottam már ezt a véleményt, ami nekem mindig meglepő, mert közismert, hogy az ember a saját hangját másképp hallja, mint mások. Nem tartom egyedinek a hangom, de ha másoknak tetszik, annak természetesen örülök, annál is inkább, mert segíti a tényanyag, az információ továbbítását, közvetítését.
– Hogyan lett vízilabdázó, miért éppen a medencék világához vezetett gyerekként az útja?
– Kényszerpálya eredményeként. Aki élt már akkor és az emlékeiben fel tudja idézni a hetvenes éveket, az pontosan tudja, mire gondolok. A többséghez hasonlóan a mienk sem volt éppen tehetős család, nyaralásra egyetlen lehetőségként a balatoni SZOT-üdülés kínált alkalmat. Hetvenhétben, amikor ötéves voltam, mi is kaptunk beutalót, de nem tudtam úszni. A szüleim féltettek, mi lesz velem így a Balatonon, ezért beírattak Lihotzky Károlyhoz, hogy megtanuljak úszni. Karcsi bácsiról tudni kell, hogy legenda, intézmény Szegeden, az összes vízilabdázó nála tanult meg úszni, s később is mindenki nála pallérozódott. Megtanultam úszni, elmentünk a Balatonra nyaralni, s ha már ilyen jól alakultak a dolgok, amikor hazajöttünk, felajánlotta, hogy csatlakozzak az előkészítő csoporthoz. Ötévesen tehát bekerültem az uszodai közegbe, s azóta több szerepet is betöltöttem, de máig annak vonzásában élek, ott ragadtam.
A víz mindenkinek nyakig ér, és mégsem…
– Remélem, elnézi a következő, kissé szemtelen kérdést. Noha Kárpáti György aforizmáját jól ismerjük, miszerint a víz mindenkinek egyformán nyakig ér, ám a vízilabda már az ön idejében is a kétméteres vízi gladiátorok harca volt. Mivel tudta kompenzálni a termetéből fakadó hátrányt, hiszen, ha tippelhetek, a száznyolcvanöt centit nem haladja meg?
– Az évek során én is megyek össze, most már bevallhatom, játékosként száznyolcvanhárom voltam. Ez azért érdekes történet, mert idény elején mindig készült egy adatbázis, amihez le kellett adni a legfontosabb adatokat, így a testmagasságot és a testsúlyt is. Senki sem akart a legalacsonyabb lenni a csapatban, immár természetesen az Újpestről beszélek. Ma már kimondhatom, Vincze Balázzsal és Dala Tamással körbehazudtuk a világot. Kérdezgettük egymást, mennyit mondtál? Száznyolcvanötöt? Akkor én száznyolcvanhat vagyok…