Véget ért az Odüsszeia: az iráni női válogatott drámai hazaérkezése

Véget ért az Ausztráliában zajló labdarúgó Ázsia-kupa drámai története. Tíz nappal azután, hogy a játékosok a csapatbuszból mutatott SOS-jellel kértek segítséget, hazaérkezett az iráni női válogatott. A hírek szerint előbb a keret öt, majd hét tagja kért és kapott humanitárius védelmet Ausztráliában, végül csak ketten döntöttek úgy, hogy nem térnek haza. A csapat több országon át vezető, diplomáciai egyeztetésekkel és feltehető politikai nyomásgyakorlással terhelt, időben is hosszú út végén jutott vissza Iránba.

Az iráni női válogatott megérkezése a török-iráni határra Fotó: ALI IHSAN OZTURK Forrás: AFP

Az iráni női válogatott története már a torna elején túlmutatott a futballon. A csapat első mérkőzése előtt a játékosok némán, hátratett kézzel álltak végig a himnusz alatt. A jelenetet világszerte tiltakozásként értelmezték, miközben Irán a politikai vezetőség árulásnak nyilvánította azt. A következő két meccsen a játékosok már megadták az otthon elvárt tiszteletet a himnusznak, de sokak szerint inkább csak mímelték az éneklést.

Az iráni női válogatott a pályán nem alkotott maradandót az Ázsia-kupán. A csapat két főt leszámítva hazaérkezett Fotó: IZHAR KHAN / AFP

Szereplés az Ázsia-kupán: a himnusztól az SOS-jelig

Az igazi dráma azonban az utolsó csoportmérkőzés után következett. A stadiont elhagyó csapatbuszból több játékos SOS-jelet mutatott a kint állóknak. Ez a néhány mozdulat többet mondott minden nyilatkozatnál: a futballisták nem egyszerűen egy rosszul sikerült tornáról készültek hazatérni, hanem olyan országba, ahol már korábban is súlyos következményekkel fenyegették azokat, akiket a rezsim hűtlenséggel vagy árulással gyanúsított.

Trump közbelépése és a menedékkérők hullámai

Ekkor lépett közbe Donald Trump. Az Egyesült Államok elnöke nyilvánosan sürgette, hogy Ausztrália adjon védelmet mindenkinek, aki ezt kéri, sőt azt is jelezte, hogy az Egyesült Államok is befogadja az iráni női válogatott játékosait. Canberra végül humanitárius védelmet biztosított azoknak, akik ezt választották. Előbb öt, majd a későbbi hírek szerint hét játékos kért és kapott menedékjogot.

Újabb fordulatként a hétből végül öten visszaléptek. Ráadásul ez nem egyszerre történt, hanem több hullámban. Volt, aki korábban gondolta meg magát, és iráni diplomatákkal lépett kapcsolatba, mások később utaztak a többiek után Kuala Lumpurba, akik éppen az egyeztetések miatt várakoztak napokon át Malajzia fővárosában. Végül tehát csak két játékos, Fatemeh Pasandideh és Atefeh Ramezanisadeh maradt Ausztráliában.

 

Irán minimalizálta a presztízsveszteséget

Irán számára komoly presztízsveszteség lett volna, ha a válogatott több tagja nyilvánosan megtagadja a hazatérést, miközben a világ az SOS-jel és a menedékkérések miatt eleve feszült figyelemmel követte az ügyet.

Kuala Lumpur ezért inkább tűnt átmeneti politikai váróteremnek, mint egyszerű tranzitállomásnak. A csapat ott vesztegelt, miközben a menedékkérők közül többen egymás után változtatták meg a döntésüket, és újra csatlakoztak a többiekhez. Az egyik játékos ott csak annyit mondott: hiányzik a családja. Ez a mondat önmagában is felidézi, mekkora szerepe lehetett a hozzátartozók miatti aggodalomnak, a családokon keresztül gyakorolt nyomásnak, illetve annak a felismerésnek, hogy egy politikailag ennyire terhelt ügyben a személyes döntés valójában sohasem teljesen személyes.

Kuala Lumpur, Omán, Isztambul, Igdir – és végül Irán

A küldöttség útja a későbbiekben is viszontagságos volt. Kuala Lumpurból Omán, onnan Isztambulba, majd újabb átszállással újabb repülőút a kelet-törökországi Igdirbe. A történet azonban még ott sem ért véget: a csapat onnan már szárazföldön, busszal folytatta útját Irán felé. Igdirtől Teherán még mindig nagyjából ezer kilométer, vagyis a hazatérés valóban odüsszeiaszerű, több országon át vezető, elnyújtott menet lett.

A hivatalos iráni kommunikáció természetesen igyekezett győzelmi történetté alakítani a visszatérést. A rezsim képviselői arról beszéltek, hogy a játékosok a haza gyermekei, akiket Irán népe átölel, és hazatérésükkel csalódást okoztak az ország ellenségeinek. Ez azonban sokkal inkább politikai üzenet volt, mint megnyugtató biztosíték.

Megérkezés Isztambulba. Ezzel még nem ért véget az Odüsszeia Fotó: DEMIROREN NEWS AAGENCY / DHA (Demiroren News Agency)

A történet kronológiája röviden így áll össze:

• az iráni női válogatott az Ázsia-kupán mindhárom meccsét elveszítette;
• az első mérkőzés előtt a játékosok némán álltak a himnusz alatt;
• a következő meccseken már formálisan énekeltek, de sokak szerint csak mímelték azt;
• az utolsó találkozó után a csapatbuszból SOS-jelet mutattak;
• Donald Trump nyilvánosan az ügyük mellé állt;
• előbb öt, majd hét delegációtag humanitárius védelmet kapott Ausztráliában;
• a menedékkérők közül többen nem egyszerre, hanem több hullámban léptek vissza;
• a küldöttség napokig Kuala Lumpurban időzött;
• onnan Ománon és Isztambulon át Igdirbe utaztak;
• végül szárazföldön, busszal jutottak vissza Iránba;
• a végén csak két játékos maradt Ausztráliában.

Miért tértek mégis haza az iráni női válogatott játékosai?

És itt kezdődnek a valódi kérdések. Miért döntött úgy a túlnyomó többség, hogy mégis hazatér? Az iráni rezsim valóban valamilyen engedményt tett, és erről biztosította a játékosokat? Garanciát kaptak arra, hogy nem éri őket megtorlás? Vagy egyszerűen túl nagy volt a családjukon keresztül rájuk nehezedő nyomás?

Jogvédők régóta állítják, hogy az iráni hatóságok a külföldön lévő sportolókat sokszor a hozzátartozóikon keresztül próbálják visszaterelni. Ha ez most is így történt, akkor a döntés nem pusztán személyes volt, hanem erősen kényszerített kompromisszum.

De van egy másik, prózaibb magyarázat is: az iráni vezetésnek aligha hiányzott még egy nemzetközi botrány. A jelenlegi feszültségek közepette politikailag egyszerűbb lehetett meggyőzni, leszerelni vagy adott esetben lekenyerezni húsz női futballistát, mint napokig vagy hetekig magyarázkodni az egész világ előtt.

Hogy pontosan mi történt a kulisszák mögött, azt ma még nem tudni. A tény azonban világos: az iráni női válogatott története két játékost leszámítva nem Ausztráliában, nem Kuala Lumpurban és nem is Isztambulban ért véget, hanem Teheránban – számos nyitott kérdéssel.