Kuala Lumpur ezért inkább tűnt átmeneti politikai váróteremnek, mint egyszerű tranzitállomásnak. A csapat ott vesztegelt, miközben a menedékkérők közül többen egymás után változtatták meg a döntésüket, és újra csatlakoztak a többiekhez. Az egyik játékos ott csak annyit mondott: hiányzik a családja. Ez a mondat önmagában is felidézi, mekkora szerepe lehetett a hozzátartozók miatti aggodalomnak, a családokon keresztül gyakorolt nyomásnak, illetve annak a felismerésnek, hogy egy politikailag ennyire terhelt ügyben a személyes döntés valójában sohasem teljesen személyes.
Kuala Lumpur, Omán, Isztambul, Igdir – és végül Irán
A küldöttség útja a későbbiekben is viszontagságos volt. Kuala Lumpurból Omán, onnan Isztambulba, majd újabb átszállással újabb repülőút a kelet-törökországi Igdirbe. A történet azonban még ott sem ért véget: a csapat onnan már szárazföldön, busszal folytatta útját Irán felé. Igdirtől Teherán még mindig nagyjából ezer kilométer, vagyis a hazatérés valóban odüsszeiaszerű, több országon át vezető, elnyújtott menet lett.
A hivatalos iráni kommunikáció természetesen igyekezett győzelmi történetté alakítani a visszatérést. A rezsim képviselői arról beszéltek, hogy a játékosok a haza gyermekei, akiket Irán népe átölel, és hazatérésükkel csalódást okoztak az ország ellenségeinek. Ez azonban sokkal inkább politikai üzenet volt, mint megnyugtató biztosíték.
A történet kronológiája röviden így áll össze:
- az iráni női válogatott az Ázsia-kupán mindhárom meccsét elveszítette;
- az első mérkőzés előtt a játékosok némán álltak a himnusz alatt;
- a következő meccseken már formálisan énekeltek, de sokak szerint csak mímelték azt;
- az utolsó találkozó után a csapatbuszból SOS-jelet mutattak;
- Donald Trump nyilvánosan az ügyük mellé állt;
- előbb öt, majd hét delegációtag humanitárius védelmet kapott Ausztráliában;
- a menedékkérők közül többen nem egyszerre, hanem több hullámban léptek vissza;
- a küldöttség napokig Kuala Lumpurban időzött;
- onnan Ománon és Isztambulon át Igdirbe utaztak;
- végül szárazföldön, busszal jutottak vissza Iránba;
- a végén csak két játékos maradt Ausztráliában.
Miért tértek mégis haza az iráni női válogatott játékosai?
És itt kezdődnek a valódi kérdések. Miért döntött úgy a túlnyomó többség, hogy mégis hazatér? Az iráni rezsim valóban valamilyen engedményt tett, és erről biztosította a játékosokat? Garanciát kaptak arra, hogy nem éri őket megtorlás? Vagy egyszerűen túl nagy volt a családjukon keresztül rájuk nehezedő nyomás?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!