Tizennyolc éve volt a szapporói csoda, rövidesen doktorál az egyik hős

Ma vált „nagykorúvá” a szapporói csoda, tizennyolc évvel ezelőtt, 2008. április 19-én a magyar jégkorong-válogatott 4-2-re legyőzte Ukrajnát és megnyerte a divízió I-es világbajnokságot. A sikerrel a magyar válogatott a sportág modern kori világbajnoki rendszerében először szerzett indulási jogot az A csoportos világbajnokságon. A feljutás emléke ma is élénken él az idősebb szurkolókban, noha az akkori huszonkét játékos közül csak egyetlenegy maradt, aki ma is profi szinten jégkorongozik. Az akkor alig húszéves Hetényi Zoltán első világbajnokságán lépett jégre, de még ma is aktív, olyannyira, hogy a magyar élvonal rájátszását a legjobb mutatóval zárta a Debrecen színeiben. Ráadásul nem csak a pályán ér el sikereket a Debreceni Egyetem színeiben, éppen a harmadik diplomájának megszerzésére készül.

A szapporói csoda utolsó aktív jégkorongozója, Hetényi Zoltán

– Ha ez nem lett volna elég, röviddel ezután az életéért kellett küzdenie. Átlapoztam az akkori újságokat, amelyekből úgy tűnik, hogy nem lehetett tudni, milyen betegség támadta meg a szervezetét, és mi lesz a végkimenetel. Veszélyben volt a karrierje?
– A 2014-es koreai világbajnokságon egy szöuli piacon voltunk, ahol helyi ételeket kóstolhattunk. Nem akartam kihagyni a lehetőséget, nyers halat kínáltak, és fiatal vagyok, mi bajom lehet alapon megkóstoltam. Nem volt jó íze. 

Hazajöttünk, rá két hétre otthon voltam, begörcsölt a nyakam, elájultam, ezzel kezdődött a kálváriám. A halra gyanakodtak a fehérvári kórházban, de hiába vizsgáltak, nem találták, mi okozza a tüneteket. És igen, elhangzott az a mondat: Zoltán, maga már soha többé nem fog sportolni. Ott azért minden megkérdőjeleződött. Szerencsére Kovács Tibor, a Semmelweis Egyetem Neurológiai Klinikájának professzora nem így gondolta, ő szinte személyes ügyének tekintette, hogy segítsen nekem.

 Az emberközpontúsága erőt adott, a tenni akarása motivált, és másfél év után újra jégen lehettem. Soha nem lehetek neki elég hálás.

– Megszólalt a vészcsengő: mi lesz, ha vége a karriernek?
– Ott még annak örültem, hogy visszaküzdöttem magam a jégre, de persze ebben a helyzetben felmerült, hogy nem baj, ha nem csak egy lábon állok. Nagyon sok támogatást kaptam a sportból, a családom mindvégig ott volt mellettem, bíztak bennem, biztattak. Ez olyan mentális erőt adott, ami a legnehezebb pillanatokon is átsegített. Volt olyan időszaka a betegségemnek, amikor a memóriám egy hároméves gyerek szintjére süllyedt le. Jegyzetelnem kellett a gondolataimat, semmit sem tudtam megjegyezni. Kitartottam és átbillentem, visszatértem és védtem, és akkor az volt a legfontosabb.

Nyolc éve a jégkorong mellett a tanulás játszik főszerepet Hetényi Zoltán életében, a Debreceni Egyetem doktorandusza Fotó: Mirkó István

Debrecenben esélyt adott magának, tanulni kezdett

– Hogy lett ebből két diploma, ami lassan három lesz, és hogy lesz ebből doktori cím?
– A visszatérésem után Fehérvárról még az Egyesült Államokba igazoltam, de akkor már harminchoz közel jártam. Ezután jött a megkeresés Debrecenből. Mérlegeltem: itt nemcsak sportolni, hanem tanulni is tudok, és adtam ennek a lehetőségnek egy esélyt nyolc évvel ezelőtt.

– Megkapta a szerződést az egyetem jégkorongcsapatánál, és rábökött egy szakra, na majd ebből doktorálok?
– Eszembe sem jutott akkor a doktori cím. 

Vidéken nőttünk fel, egy erdő mellett Mezőfalván, apu erdészeti technikumot végzett, innen jött az alapszakom, a vadgazdamérnöki szak. Nagyon büszke vagyok erre a diplomámra, mert az egyik legnehezebb szak, rendesen meg lettünk izzasztva a vizsgákon, de sikerült.

Erre épült a mesterszak, az állattenyésztés, mégiscsak kapcsolódik az alapszakhoz, meg ugye része a mindennapi életünknek.

– Most pedig a Debreceni Egyetem halbiológiai laborjában ülünk.
– Érdekelt ez a terület is, és úgy gondoltam, akkor ezt is megpróbálom, itt vagyok most doktorandusz.

– Ehhez képest, amikor kezet fogtunk, akkor azt újságolta, hogy sportközgazdász szakon nem sikerült a vizsgája.
– Nyolc éve tanulok az egyetemen, és ez a második vizsgám, ami nem sikerült, de van még lehetőségem javítani. A Gazdaságtudományi Karon még két vizsgám és a diplomamunkám védése van hátra, és megszerzem a harmadik diplomámat. 

Egyébként éppen ez után a vizsgám után futott át rajtam, hogy még két vizsga és az államvizsga, és vége van a tanulásnak. A finisben tartok, nem könnyű, de megcsinálom ezt a szakot is. Abban a szellemben nőttem fel, hogy ha mondasz valamit, akkor valósítsd meg, mert akkor maradhatsz hiteles.

Szeretném megmutatni az egyetemi klubban, a DEAC-ban sportolóknak, hogy a sport mellett is meg lehet szerezni a doktori fokozatot.

– Honnan jött ez a hatalmas motiváció a tanulásra?
– A példát a magyar olimpikonok, elsősorban a vízilabdázók adták. Sokszor hallottam, hogy a sportolók, az olimpikonok között is vannak doktorok. Úgy voltam vele, hogy ha nem is sikerül, legalább megpróbálom, és az esélyt megadom, hogy ez nekem is összejöhessen. Megpróbáltam, és tényleg lehet a sportot és a tanulást együtt csinálni, csak elhatározás kell hozzá. Döntés kérdése, hogy a napi két-három óra edzés után mivel töltöd azt a csomó időt, ami marad a napból. Nem a számítógép vagy a játékkonzol elé ültem, hanem jöttem az egyetemre, legtöbbször délre már itt voltam az edzés után. A sikerek pedig itt is motiválnak, és visznek előre. Végül is sportoló vagyok, kellenek a célok.

Hetényi Zoltán életében a DEAC jégpályája és a Debreceni Egyetem halbiológiai laboratóriuma is fontos szerepet játszik Fotó: Mirkó István

– Az egyetemi tanulmányaiban segített az, hogy százszoros válogatott, többszörös magyar bajnok és szapporói hős?
– Nyolc éve járok ide, ez azért nagy idő, és szép lassan megismertek. De itt nem a sporteredmények vittek előre, és nem az tolt át a vizsgán, hogy ott voltam Szapporóban. Tudják, ki vagyok, de nem a sportpályafutásomat kellett leraknom az asztalra egy vizsgán.

– Azért a DEAC fiatal jégkorongozói tudják, hogy ki áll a kapuban?
– A kicsik jönnek, gratulálnak, megkérdezik: Hetényi, hogy fogsz védeni a következő meccsen? Tudják, hogy válogatott vagyok, de ők még nem éltek, amikor Szapporóban feljutottunk. A későbbi korosztály is tudja, ki vagyok, de ők, például a juniorok már azért dolgoznak, hogy velünk játsszanak, velünk eddzenek. Ők is ismernek, megismerjük egymást, de ez egy átmeneti időszak, mert többükkel is együtt készülünk.

– Az, hogy a tanulásban maximalista, ahhoz nem fér kétség. De a sportban is hasonló motívumot látok, ha mást nem is nézek, idén ön volt a magyar bajnoki rájátszás legjobb kapusa.
– Úgy korcsolyázom ki minden edzésre és minden meccsre, hogy a legjobbamat akarom nyújtani, ez napról napra és szezonról szezonra így van.

Kiscsicsó, Svasznek Bence, Kangyal Balázs és még sorolhatnám, kik mellett nőttem fel a jégen, és maximalisták voltak, magukban hordozták ezt. Ugyanebben a szellemiségben megyek a jégre a mai napig, ha kell, akkor pluszmunkát végzek, de a legjobbnak kell lennem. Az, hogy ez összejön vagy sem, az nem mindig rajtam múlik, de ez a mentalitás velem van régóta, és igyekszem ezt mutatni a fiataloknak is. De ez dolgozik bennem az egyetemen is. Négyes, ötös eredményeim vannak, sőt ha vizsga van, akkor bátran beülök az első sorba.

Takarok a hátammal, ha valaki puskázni akar, de ha lebukik, az az ő dolga. Azonban belátják az egyetemisták: ha végigpuskázzák az évet, annak nem sok értelme van. Egy dologban viszont nekem is biztos fejlődnöm kell: ha előadást tartok, akkor nagyon izgulok. Nekem ez szokatlan helyzet, szokatlan környezetben, de ez is olyan, mint a sport. Edzenem kell, dolgoznom kell, hogy ebben is jobb legyek, mert ott is a legjobbra törekszem.

Nyolc éve véd a DEAC színeiben, azóta Hetényi Zoltán élete is óriási fordulatot vett Fotó: DEAC 

Nagy célt tűzött ki maga elé

– A DEAC-nál milyen célokat tűznek ki a csapat elé?
– Fehérváron előfordult, hogy Csicsó bá, Ocskay Gábor bejött az öltözőbe és dörgedelmesen megkérdezte, hogy mi volt ez, srácok? Mi nem erre adjuk a pénzt. Ilyenkor egymásra néztünk, bólintottunk, bizony össze kell kapnunk magunkat. Itt ez fajta eredménykényszer nincs, de a DEAC nem abban az értelemben profi csapat, mint a Fehérvár. Itt a Debrecenben a vezetőség és a játékosok kollektív célja a minél jobb szereplés. A vezetőség is ezért tesz meg mindent, és mi, játékosok is a maximumra törekszünk.

– Ennyi feladat mellett jut ideje a magánéletre?
– A feleségemmel hat éve ismerjük egymást, három éve házasodtunk össze. Ő is Fejér vármegyéből, Dunaújvárosból származik. Minden támogatást megkapok tőle, miközben ő is dolgozik. Mikepércsen építkeztünk, itt tervezzük az életünket és a családalapítást.

– Lassan két éve megállt száznál a válogatottban játszott meccseinek a száma. Visszavonult?
– Jégen vagyok még, a válogatottól sem vonultam vissza. Ha a nemzeti csapat hív, akkor azonnal indulok, ez nem is kérdés. Nincs bennem harag, a jövő már nem az enyém, de ha hívnak, akkor megyek.

Száz alkalommal védte a magyar válogatott kapuját, nem vonult még vissza, de már a televízió előtt szurkol az egykori társaknak Fotó: MJSZ

– Néhány nap múlva ugyanabban a zürichi arénában játszik majd a válogatott, mint 2009-ben a szapporói feljutás utáni első A csoportos világbajnokságon. Nem lesz furcsa a televízióban követni a meccseket?
– Figyelem a válogatott eredményeit, a világbajnokság meccseit tavaly is megnéztem, és idén sem lesz másképp. Nagyon szurkolok a srácoknak, tavaly elég volt egy győzelem és a többi meccs alakulása, hogy ne essen ki a válogatott, idén is a bent maradás a cél. Nem esélytelen a csapat, de az biztos, hogy nagyon kemény meccsek lesznek. Nincs hiányérzetem a válogatottal kapcsolatban. 

Persze mindig ott van bennem, szeretném átélni, hogy a szurkolók a Himnuszt éneklik, én pedig állok előttük a magyar címerre tett kézzel. De addig jó, amíg ez az emberben benne van, mert akkor szeret sportolni és akar jól teljesíteni.

– Ahogy beszélgettünk, nagyon úgy tűnik, nem a mögöttünk hagyott idény volt az utolsó, hogy olyan játékos van a jégen, aki tevékeny részese volt a szapporói csodának.
– A jégkorongozó-karrierem végén járok, és van egy nagy célom. Ahhoz, hogy megszerezzem a doktori címet, még teljesítenem kell az egyetemen, vannak úgynevezett kimeneti követelmények, mint a cikkírás, a konferencia-részvétel és a külsős védés. 

Ehhez kell még idő, de ezen dolgozom. De szeretném úgy befejezni a pályafutásomat, akár a vonal előtt, akár a kispadon, hogy a mezem hátulján az szerepel: Dr. Hetényi.