Az edző, akit a játékosai tanítottak meg túllépni az egocentrizmuson

Hollósy László hazatért – most még csupán instruktorként egy nemzetközi edzőképzési tanfolyamra, de idővel talán ismét edzői feladatot is vállal a magyar röplabdában. Egyelőre külföldön, Németországban építi a karrierjét, ahol egy kisváros, Suhl együtteséből néhány év alatt hatalmas sikerként bajnokcsapatot faragott. Az itthon töltött napokat kihasználva kértünk tőle interjút.

Hollósy László ma már higgadtabb, de továbbra is temperamentumos röplabdaedző Fotó: Mirkó István Forrás: MI

– Miközben az egyik korábbi edzője, Boris Becker azt állítja, magánemberként Djokovics valójában galamblelkű, nem ismer nála barátságosabb, kedvesebb figurát. Ez önre is igaz?
– Ezt ítéljék meg mások. Annyit talán mondhatok, még sohasem ért a vád, miszerint összeférhetetlen ember lennék.

– Ön szerint tehát nem igaz, miszerint a sport, a játék az élet metaforája, ekképpen a személyiségjegyeinket visszük ki a pályára is?
– Természetesen senki sem bújhat ki a bőréből, de az élet is arról szól, tanuljunk a hibáinkból, törekedjünk arra, hogy jobb emberekké váljunk. A sport ehhez képest egy leegyszerűsített, szabályozott közeg a maga törvényszerűségeivel, ahol könnyebben modellezhető, hogyan fejlődhetünk, mi kell az előrelépésünkhöz. Pusztán annyit állítok, de szerintem ezt ma már senki sem vitatja, hogy a lélektani elemeknek nagyon fontos a szerepük. Igen, vállalom, ezt tudatosan igyekeztem elsajátítani. Nyilván részben az ottani miliőnek köszönhetően, az amerikaiak mesterei ennek, anno sokat tanultam tőlük az ott végzett tanfolyamon.

A feleségével is összebalhézott, ha ezt kívánta meg a csapata érdeke

– És a siker érdekében akár műbalhét is vállal, miként anno a feleségével, Gudmann Csillával.
– Nem úszom meg, hogy ezt újra és újra az orrom alá dörgöljék… Mindenkit megnyugtatok, a mai napig boldog házasságban élünk. Csilla nyolc éven át a játékosom volt, majd az élet úgy hozta, hogy más-más klubban dolgoztam én és játszott ő. Igen, megesett, hogy ellenfelek voltunk. Ezt a helyzetet is intelligensen tudtuk kezelni.

Arra a két órára, amíg a mérkőzés tartott, ellenérdekelt felek voltunk, amibe az is belefért, hogy a csapatom érdekében vele szemben is verbális dominanciára törekedtem.

– Az igazán emlékezetes esetek ahhoz az időszakhoz fűződnek, amikor 2012–2014 között a női válogatott szövetségi kapitánya volt. Sorolhatom?
– Nem kell, erre is gyakran emlékeztetnek. Igen, a horvátországi Rovinjban, a franciák elleni vb-selejtezőn megtörtént, hogy 2-0-s hátrányban időkérésnél azt mondtam a lányoknak, többet nem szólok hozzájuk. Ma már nem tennék így. De hadd tegyem hozzá, sikerült őket úgy felpaprikáznom, hogy megnyerték a meccset.

– Azt se hallgassuk el, a magyar válogatott sikersorozatát ön alapozta meg. Magyarország 2015-ben huszonnyolc éve után szerepelt ismét Európa-bajnokságon. Igaz, ott már a belga Jan de Brandt vezetésével. Bánja, hogy az már nem önnek adatott meg?
– Először is, a sikereket Jókay Zoltán kollégám és barátom alapozta meg, aki az elődöm volt. Az akkori viszonyokat nem lehet összehasonlítani a maiakkal. Tengődött a sportág idehaza, Ukrajnába például majd húszórás buszozás után érkeztünk meg világbajnoki selejtezőmeccsre. Ma is elszorul a szívem, ha arra a csapatra gondolok. Olyan világklasszis játékosok, mint Horváth Dóra vagy Sándor Renáta pénz, ellenszolgáltatás nélkül vállalták a válogatottságot, szívből, egymásért, a csapatért, a hazáért, Magyarország képviseletéért. Igen, valószínűleg hibáztam azzal, hogy kihívtam magam ellen a sorsot. Ahogy utaltam rá, nem csak öregszem, igyekszem magam is fejlődni, tanulni a hibáimból.

Fiatalon én is egocentrikus edző voltam. Minden áron meg akartam mutatni, mit tudok és az elképzeléseimet talán túl nagy vehemenciával akartam átadni a játékosaimnak. Ám az nem igaz, hogy kegyetlen lettem volna velük, mindent megtettem értük, tessék csak megkérdezni őket, hogyan dolgoztunk együtt az edzéseken. Idővel megértettem, hogy nemcsak a játékosok tanulnak az edzőtől, hanem az edző is a játékosoktól, azzal, ha figyel a reakcióikra, minden rezdülésükre.

Így ünnepelték Hollósy Lászlót a VfB Suhl sikerei után Fotó: VfB Suhl

Németországban más a mentalitás, megbecsülik Hollósy Lászlót

– A karrierje elején hosszú éveken át Gödöllőn dolgozott, majd vándorbotot ragadott, sűrűn váltogatta a csapatait. Itthon BSE, MTK, TF, közben a válogatott szövetségi kapitánya is volt, majd Nyíregyháza, Kazincbarcika, s megjárta Finnországot és Ciprust is. Immár hat éve viszont egy németországi kisváros, a Suhl csapatának az edzője. Annak a változásnak, fejlődésnek köszönhetően, amiről az imént beszélt?
– Annak is, de még inkább a német mentalitásnak köszönhetően. Németországban nagyobb a türelem az edzők irányába, közismert például, hogy a labdarúgó-válogatott immár évszázados története során Julian Nagelsmann csupán a tizenkettedik szövetségi kapitány. Röplabdában mindenütt egyéves szerződést kötnek. Ehhez képest amikor 2020-ban tárgyaltam a Suhllal, az elnök, aki a futballból jött, egyből hároméves szerződést kínált. Meglepődtem, de ő azzal nyugtatott meg, határozottan hároméves projektben gondolkozik. Az akkor utolsó helyezett csapattal idén megnyertük a kupát és a bajnokságot is.

– Ha évődni akarnék, azt mondanám, az elnök mélyen belenyúlhatott a pénztárcájába…
– Németországban ebből nem csinálnak titkot, a klub költségvetése 1,2 millió euró, ebben minden benne van, és ez tisztán szponzori pénz, a város és a tartomány sem támogatja a klubot. A játékosok fizetése ebből nettó kétszázezer euró, azért hangsúlyozom, hogy nettó, mert magas az adóteher. Nem a pénzen múlik a sikerességünk, hanem a nyugodt, kiszámítható, bizalomteljes háttéren. Engem is hagynak dolgozni. Mi több, elismerem, ritka kiváltságban van részem. Nem egyszerűen edző vagyok, hanem az angol futballból vett fogalommal élve menedzser. Azaz én tárgyalok a játékosokkal, én igazolom őket. S ma már senkit sem kell csábítani, sokan örömmel jönnének Suhlba, mert tudják, hogy itt biztosított a fejlődésük.

– Nem a zsebében kívánok turkálni: magyar bajnokcsapat edzőjeként többet vagy kevesebbet keresne?
– Az évek során többször kerestek Magyarországról, és rendre többet ajánlottak, mint amit Németországban keresek. Fontos a pénz, de nem minden. A szakmai kihívás éltet. Megköszöntem az érdeklődést, de jelenleg még külföldön szeretnék érvényesülni. Természetesen foglalkoztat, hogy esetleg feljebb lépjek, olyan bajnokságba, ahol tényleg busásan fizetnek. Ám a kisfiam tizenegy éves, nem akarom a családomat egyik országból a másikba rángatni. És még valami, olyan megbecsülésben, mint Suhlban, talán sehol sem lenne részem. A bajnoki cím természetesen mindenkinek hatalmas boldogság. Eddig sem panaszkodtam a lakásomra, de most felajánlottak egy valóban álomszerű otthont. Tamáskodtam, ez nem fér bele a költségvetésbe, de a szponzorunk erősködött: László megérdemli. Ilyen mentalitással még sehol sem találkoztam.

Dolgozik a Magyar Röplabda-szövetségnek, idővel talán hazatér

Hollósy László ma már csak nevet egykori heves önmagán Fotó: Mirkó István / MI

– Az sem motiválja, hogy újra a válogatott szövetségi kapitánya legyen?
– Először is, Alessandro Chiappininél jó kezekben van a válogatott. Másodszor, megismételhetném azt, amit az imént mondtam: ha a kilenc hónapos klubidény után három hónapon át a válogatott mellett dolgoznék, akkor a családomra nem jutna időm. Harmadszor, jelenleg nem szövetségi kapitányi minőségben tudok a legtöbbet segíteni a magyar röplabdának. Vatai Gabriella, a szövetség elnöke eltökélten látott munkához, hogy megreformálja a sportágat. Ennek az edzőképzés az egyik fontos területe, amiben magam is szerepet vállalok, örömmel végzem ezt a munkát. Persze soha ne mondd, hogy soha alapon nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy idővel, akár kapitányként visszatérek a magyar röplabdába.

– Már szóba került, hogy 2015-ben huszonnyolc év után szerepelt ismét Európa-bajnokságon a magyar női válogatott, s jövőre immár zsinórban hetedszerre lesz ott az Eb-n. Ám óriási különbség, hogy 2015-ben még tizenhat csapat részvételével rendezték meg a tornát, a magyar válogatott mégis továbbjutott a legjobb tizenkettő közé, azóta viszont ötször, immár huszonnégy csapatos viadalon, egyszer sem sikerült túlélni a csoportkört. Mi ennek az oka?
– A jó válogatotthoz mindenekelőtt jó játékosokra van szükség. Jó játékosok pedig felkészült szakemberek munkájának az eredményeként kerülnek ki a klubokból, a korosztályos válogatottakból. A szövetség szembenézett a hiányosságokkal. Végre olyan komoly edzőképzési rendszerünk van, amit az európai szövetségi, a CEV először Magyarországon akkreditált. Természetesen sok még a feladat, de középtávon reális célkitűzés, hogy előrébb lépjünk.

– Kár is lenne tagadni, a magyar röplabdának nemcsak a nemzetközi, hanem a hazai riválisokkal is meg kell küzdeni, jelesül a kézilabdával és a kosárlabdával. Úgy is feltehetném a kérdést: van létjogosultsága Magyarországon a röplabdának?
– Mindenképpen. A röplabda nemzetközileg egyre népszerűbb sportág, s nemcsak a fejlett országokban, hanem a világ minden pontján. Köszönhetően annak, hogy minimális az eszközigénye. A strandröplabdához tényleg csak egy homokos placc, háló és labda kell. Afrikában, ahol kevesebb a fedett létesítmény, a szabadban, füvön is egyre komolyabb színvonalon űzik a hagyományos röplabdát is.

Ha a csupán két és fél milliós, a röplabdában az európai elithez tartozó Szlovéniában a sportág jól megfér a labdarúgás, a kézilabda és a kosárlabda mellett, akkor Magyarországon se legyenek kétségeink efelől.

– Olcsó, netán sértő poén, miszerint a röplabda annak is köszönheti a népszerűségét, hogy itt nincs kontakt, azaz esély sincs a durvaságra és hát a női játékosok köztudottan csinosak?
– Mindkettőben van igazság. Akár tudományosan is alátámasztható, hogy a röplabdával kapcsolatos mozgásforma esztétikus alakot kölcsönöz. Nem véletlen, hogy Németországban ma már a röplabda az egyik legnépszerűbb női sportág. Magyarországon is minden adott ahhoz, hogy visszanyerje a régi rangját.