A korábbi napokhoz képest eseménytelen reggelre ébred az ország, 1956. november harmadikát írjuk. Harcokról, nagyobb összetűzésekről már nincs hír, a reggeli lapok legtöbbje tervekről cikkezik, jövőt vázol, riportokat közöl, munkafelvételre szólít… Az írásokból optimizmus és persze szerkesztői kuszaság árad, ahogyan az forradalmakkor lenni szokott. Szombat van. Sóhaj és óvatos reménykedés teríti be az őszi utcát, a győzelem boldog és bizonytalan izgalma.
Szegény hazám, tudhattad-e akkor, mi vár majd rád?
Reggel a rádió bejelenti: megalakult az új Nagy Imre-kormány. Az MDP-utód kommunista MSZMP-ből csak hárman kerülnek a kabinetbe: a kormányfő mellett Maléter Pál, a honvédelem felelőse, államminiszterként pedig Kádár János… Az ám, de hol van Kádár? Utoljára 1-jén látták, Münnich Ferenccel a szovjet nagykövetségre sietett. (Hamarosan szovjet tankok fedezékében lopakodnak vissza áruló cimboráikkal.) Maléterről is csak annyit tudni, aznap estére a szovjet parancsnokságra megy tárgyalni a csapatkivonásról. („Tárgyalni”… Alig érkezik meg a tököli laktanyába, máris letartóztatja a terembe toppanó Ivan Szerov, a KGB vezetője. Nagy és Maléter legközelebb 1958 nyarán látja egymást újra – de ott már Vida vérbíró lesz a házigazda. Aztán meg a Kisfogház udvarán…)
Az utca napközben is békés, az emberek sétálnak, csoportokba verődve beszélgetnek. A frissen kihelyezett falragaszokat olvassák: „Vedd fel a munkát! November 5-én, hétfőn ismét a gyárakban, a földeken a helyed!” Este Mindszenty József beszédét adja a rádió. (A bíboros-hercegprímás másnap már az amerikai nagykövetség menekült-befogadottja lesz; itt, a Szabadság téri épületben tölti majd a következő 15 évet…)
November harmadika van. A remény utolsó napja.
