Nem szabad feledni

Mintha ma lett volna ez a harminc évvel ezelőtti nap: Nagy Imrének és mártírtársainak újratemetése. Az évtizedeken át elhazudott, eltitkolt gyásznap, a karhatalommal szétvert megemlékezések napja, jú­nius tizenhatodika.

„Alapi László, Andi József, Angyal István…” A hangosanbeszélőn mély férfihang sorolja a mártírok nevét lassú, szomorú ünnepélyességgel. Mindegyik után másodpercekre megáll, talán hogy legyen időnk emlékezetünkbe rendezni őket. A Városliget túlsó végéről, a Május 1. (ma újra Hermina) út felől igyekszünk át a parkon a Hősök terére. Míg baktatunk, az áldozatok kitartóan követnek bennünket valahonnét a magasból.

„… Kalapos János, Kálmán Dezső, Kanyó Bertalan…” Fertályórányi – köztemetőméretnyi – a távolság. Sokan vagyunk, és ahogy közeledünk a tér felé, egyre zsúfoltabbak a sétányok. Többen nemzeti színű zászlóval jönnek, van, aki kokárdát tűzött a mellére. Az egyik transzparensen Nagy Gáspár-versidézet: „Egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI.” A millenniumi szobrok körül hatalmas a néma tömeg. A gyásznak nincs hangja. A Műcsarnok hosszú lépcsőjén, a virágerdőben koporsók és lobogó kandeláberek.

„… Németh József, Nickelsburg László, Noé János…” A Duna túloldalán egy VIP-kórteremben talán a bukott pártvezető – a hóhér – is hallani véli a végtelen névsort. Űzött, zavaros értelemmel próbálja értelmezni, mi történhet most odaát. A sors még megadta neki – kirótta rá – ezt a napot. Ez járt neki. (Aztán majd hamarosan papot hív és meggyón. Mossa kezeit.)

Mintha ma lett volna ez a harminc évvel ezelőtti nap: Nagy Imrének és mártírtársainak újratemetése. Az évtizedeken át elhazudott, eltitkolt gyásznap, a karhatalommal szétvert megemlékezések napja, jú­nius tizenhatodika. „… Zrínyi János, Zsigmond Imre, Zsigmond László.”

In memoriam.