Szomorú és szép történet. Egán Iván Pál hadapród 1944 őszén egységétől megszökve önként jelentkezett a Budapestet védelmező magyar haderő kötelékébe. Nem elszökött a harctól – elébe ment a halálnak. Vérében volt a bátorság, génjeiben a hazaszeretet. Még nem volt tizennyolc esztendős, amikor november 16-án – 75 éve – Üllő határában egy becsapódó orosz aknagránát végzett vele. Halálának évfordulóján, szombaton emlékmisét tartottak a Pest megyei kisvárosban, a Magyar Patrióták Közössége pedig felszentelt kopjafát állított a település katolikus temetőjében.
A tragikus sorsú fiatalember nem az egyetlen hősi halottja az Egán családnak. Az angol uralom elől 1809-ben Magyarországra menekülő ír főnemesi família szinte valamennyi nemzedéke nyomot hagyott a történelmünkben, nem egy közülük az életét áldozta új hazájáért. Az ifjú Iván Pál mellett két Egán az első, kettő a második világháborúban halt hősi halált, és volt – Egán (2.) Ede –, aki földművelésügyi miniszteri biztosként politikai orvgyilkosság áldozata lett az igaz oldalon. (Botlik József történész, akinek hamarosan könyve jelenik meg az Egán család hányatott sorsáról, a kopjafaszentelés előtt hosszan sorolta a magyarrá lett família emlékezetes cselekedeteit.)
Egán Iván Pál rövid életéről, bátor haláláról a kommunista kor Ságvári Endrétől bódult évtizedeiben természetesen szó sem eshetett, ő nem válhatott példaképpé, az önfeláldozó hazafiság eszményévé. Bár helytállásáért 1993 májusában a honvédelmi miniszter posztumusz hadnaggyá léptette elő, nevével azóta se találkozunk.
Nem értem.
