Sándor Iván író sem akart lemaradni a Vidnyánszky Attilának beszóló értelmiségi kórusból, minap nyílt levélben tett fel kérdéseket a rendezőnek. A két legviccesebből idézek: „Miért fontosabb önnek mint alkotóművésznek a hatalmi utasításoknak megfelelni, mint a világszerte legnagyobb színházi alkotóknak az SZFE, a szabad alkotás melletti kiállása? Nem volna-e jobb a jelenbeli és jövőbeli művészi pályája érdekében, ha visszatérne ifjúsága eszményeihez és ahelyett, hogy szomorú részt vállal a szabadság, a kultúra elleni diktátumokban, képességeit olyan Nemzeti Színház vezetésére fordítaná, amelyet a világnagyságok is a mai tiltakozásuk helyett elismeréssel figyelnek?”
Több sebből vérzik ez a magasból postázott „nyílt levél”. Magasból, hiszen szerzője már a bevezetőben fontosnak tartja elárulni, „kilencven évem alatt több diktatúrát éltem át, írói pályám mellett három és fél évtizedig színházi lapot is szerkesztettem.” Vagyis vegyük tudomásul, ő aztán igazán kompetens ítélkezni Vidnyánszky „ügyében”. Például elvitatni a rendezőtől, hogy az a saját meggyőződése szerint cselekszik, ehelyett megelőlegezi neki a hatalom lakája szerepet. Vicces ezt olyan kipróbált veterántól hallani, aki a Kádár-diktatúra elején induló Film, Színház, Muzsika főszerkesztő-helyetteseként lapot irányított. Azt az „elejtett” ajánlást pedig, hogy Vidnyánszky „jövőbeli művészi pályája érdekében” stb. egyenesen aljas fenyegetőzésnek tartom.
Én meg azt ajánlanám a szerző figyelmébe, hogy Vidnyánszky Attila mindeddig még semmit – se jót, se rosszat – nem csinált a színművészeti egyetemen, hiszen oda sem engedték a szigszalagos „forradalmárok”. Képben van, Iván bácsi?
