Nehéz koronát örökölt

Százötven éve, 1870. november 5-én halt meg Petőfi Zoltán, a nemzet költőjének egyetlen gyermeke.

Pilhál György Fotó: Katona_Vanda Forrás: Magyar Nemzet

Rövid életét költők is megénekelték. Juhász Gyula rezüméje a legpontosabb: „Borok és lányok mindhiába csalták / Rövid mámorba; nyomta valami: / Egy szent örökség roppant álmai.” Százötven éve, 1870. november 5-én halt meg Petőfi Zoltán, a nemzet költőjének egyetlen gyermeke – gyászjelentését halála előtt két évvel önmaga készítette. Addigra már nemcsak a csatatéren eltűnt édesapját, de édesanyját, Szendrey Júliát is elveszítette. Fájó sorsot kapott a Teremtőtől ez a huszonkét éves, szomorú tekintetű, szürke gyermekember. Vagy, ahogy Kosztolányi írta: ez a törékeny, beteges trónörökös, „aki nem bírta el apja nehéz koronáját, s lassan és szomorúan vergődött a sírig. […] Az apjában lázongó élettúlság ölte meg.”

Kezdetben sok volt a hasonlóság apa és fia között. Félbehagyva tanulmányait Zoltán is színésznek állt, ugyanúgy alamizsnáért, ám gyenge képességei, fátyolos hangja okán ő is csak apró szerepeket kapott. Talán ezért, talán másért – apjával ellentétben – Zoltán a korhely mélyébe menekült, noha tüdőbaja jelezte, sarkában jár a halál. „Az apja halhatatlanságára csak egy kis népszerűséget vett föl és apró kölcsönöket, melyekkel rozoga életét foltozgatta […] – vélte Kosztolányi. – Csak paródia, az apja igénytelen paródiája. Pedig ezerszeresen az ő fia. Nemcsak az életét adta neki, de a halálát is.”

Pedig Zoltán magas helyről – édesapjától – kapott útbaigazítást már születése napján, 1848. december 15-én (épp kilenc hónappal ­március 15-e után!): „Úgye, úgye, kisfiam, ha majdan, / Én a sorbul kiöregedem, / Iparkodni fogsz túltenni rajtam, / Vagy betöltöd legalább helyem?”

Ám ez csak apai vágy maradt. Egy másik füstbe ment terv…