Titokban, egy moszkvai menetrend szerinti repülőjárat vécéjébe rejtett fadobozban érkeztek haza a ma ötven éve elhunyt Rákosi Mátyás hamvai. Aligha így képzelte el a hazatérést Sztálin legjobb magyar tanítványa, akinek közel évtizedes ámokfutásáról korszakot – egy borzalmas korszakot – neveztek el a történészek. Hogy az elővigyázatosság nem volt véletlen, az hamar bebizonyosodott. Napokkal azután, hogy Farkasréten a legnagyobb titokban eltemették, ismeretlenek összetörték, sárral, fekáliával kenték be az urnafiókját; hiába helyezték át időről időre a sírkert különböző részeibe, ott is ugyanez a sors várta. (Ma egy csupasz, R. M. – 1892–1971 szignóval jelölt fiókban gubbasztanak a hamvak a temető egyik eldugott szegletében.)
Nos, ő volt az ötvenes évek „szeretett vezére”, a „nagy tanító”, őt ünnepeltették a kommunisták évtizeden át a nemzettel. Szó se róla, kivételes ember volt a maga nemében. Ez már a tanácskommün idején kiderült, aligha véletlen, hogy Kun Béla népbiztossá, majd a Vörös Őrség főparancsnokává nevezte ki az elvtársait is balról előző fiatalembert. Első diadalmenetét 15 év börtönpihenő követte a Horthy-korban. (1940-ben úgy mehetett ki a Szovjetunióba, hogy cserébe visszakaptuk – mennyire bizarr! – a cári seregek által elkobzott ’48-as honvédzászlóinkat.)
A háborút követő szovjet megszállás és a kékcédulás választás „segítségével” R. M. ugyanott folytatta, ahol 1919-ben abbahagyta. Csak címszavakban (a most diktatúrázók szíves figyelmébe): egyházüldözés, egypártrendszer, kitelepítések, koncepciós perek, Recsk, csengőfrász, ÁVH, kötél…
A nagy tanító tételei persze összeadódtak: 1956 lett az eredmény.
