Bár nem sűrűn találkoztam Murányi Lászlóval, talán a barátjának mondhatom magam. Egy-egy csiklandósabb (főképp históriai) írásom megjelenése után rendre rám csörrent telefonon. – Most megszorítom a kezed, Gyurka! – mondta ilyenkor. És ez megtisztelő volt.
Murányi Laci még a klasszikus újságírást művelte: a valóság érdekelte. Kijárt a terepre, a szerkesztés mellett tévériportokat, dokumentumfilmeket is készített. Makacs kérdező volt, „nyomon” beszélt. A rendszerváltás a Magyar Televízióban érte, a Parlamenti Napló szerkesztőségét vezette.
Nemzeti elkötelezettsége mellett a médiaháború legkeményebb éveiben is kitartott – nem véletlen, hogy a balliberális sajtó kereszttüzébe került.
Próbálták lejáratni, de rendre lelepleződtek. Az 1994-es balliberális hatalomváltás után rendkívüli felmondással a nyugdíjaztatását kérte. Persze nem adta fel. Újságíró-iskolát alapított, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen címzetes docensként sajtóismeretet oktatott, később beszéd- és viselkedéskultúrát, szónoklattant tanított a Nyugat-magyarországi Egyetemen. Könyvei, publicisztikái jelentek meg életről, halálról, reményről. Istenről.
Murányi László nagy idők tanúja volt. Budai házába gyakran meghívta a nemzeti oldal jeleseit, Csurka Istvánt, Szörényi Leventét, Bíró Zoltánt, Lukács Sándort, Szervátiusz Tibort… Néhány alkalommal én is ott lehettem.
Lelkész édesapjának „munkahelyén”, a gyóni evangélikus parókián született 1937-ben. Ugyanott, ugyanabban a házban, ahol az elfeledtetett költő, Gyóni Géza. Ahogyan a hitére, erre is büszke volt.
Egy hete, pénteken ment el. Ma délben búcsúzunk tőle a kiskőrösi temetőkertben.
