Reménytelen eligazodni az ukrajnai híreken. Az elesettekről, sebesültekről szóló adatokat már megjegyezni sem érdemes, miközben Zelenszkij újabb ezreket küld a frontra. Mint a hitleri végórákban: gyermekkatonáktól nyugdíjas korúig mindenkit visznek. Ukrajna romokban, termelés nincs, sok millióan külföldre menekültek, békére esély sincs. Csak a koporsók érkeznek haza.
Különös szerzet az ember. Ha béke van, vérre vágyik. Ha meg ropognak a fegyverek, az életéért reszket. Ha nincsen háború, a háborús filmeket keresi, a véres krimiket. A média, a szórakoztatóipar persze ismeri ezt az emberi torzulást (ismeri? – az ő „találmánya”), igyekszik is kiszolgálni. Csoda-e, ha a televízió előtt felnövő ifjú már ketrecharcosként lép az utcára? Hetente kapjuk a tengerentúli híreket az iskolai mészárlásokról.
A vágy a háborúságra sosem belülről jön. Az ördögöt keresd mögötte! A háborúk parazitáit, a hadiszállítót, a fegyvergyárost, a temetkezési és az építési vállalkozót… Azokat, akik tönkremennének a békében. Ők garantálják a békétlenséget a Földön, ők a mesterei, hogyan kell megvezetni, egymásnak ugrasztani a jámbor embereket.
Gyóni Géza költő 1914 nyarán romantikus hősként, lelkesen indul a keleti frontra. Az első napokban még a galíciai lövészárokból is lelkesítő költeményeket küld haza – aztán gyorsan kijózanodik: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / A hitetleneket s az üzérkedőket. (…) / Hogy bújnának össze megrémülve, fázva; / Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna; / Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, / Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!”
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pixabay)
