Megvadult katonalovak vágtáztak fel-alá London belvárosában minap a reggeli csúcsforgalomban. A királyi testőrség paripáit megzavarhatta egy építkezés zaja, ledobták lovasukat, majd száguldozni kezdtek a flaszteren. A tízperces attrakciót egy emeletes busz és egy várakozó taxi bánta, négy járókelő megsérült.

A ló a civilizációban is veszélyes üzem. Tanúsíthatom.

Sprinter – a hatvanas évek végét írjuk – a Budapesti Rendőr-főkapitányság lóállományába tartozott, pontosabban hozzánk, az Újpesti Dózsa öttusaszakosztályához (akkoriban a belügy működtette a lila-fehér klubot.) Természetesen a rendőröké volt Sprinter is, akárcsak a többi tíz-egynéhány kollégája, akiken mi, ifjú öttusázók lovagoltunk, de ők csak nagyobb zűrök esetén mentek szolgálatba (Fradi–Újpest-­meccs, lánchídi csata stb.) Sima hétköznapokon versenylóként élték napjaikat; a laktanyával szomszédos Nemzeti Lovardába jártak át sportolni. Sprinter eredetileg járőrlóként szolgált, fegyelmezetten kocogott a többiekkel az utcán, hátán a kevély rendőrrel. Békeidőben nem is volt rá panasz – ám nem volt mindig békeidő.

 A randalírozó emberek közelségét nem kedvelte. Ha mégis közéjük szólította a parancs, megesett, hogy minden átmenet nélkül ledobta lovasát, majd, hátán a megüresedett nyereggel, elkocogott a helyszínről. (El lehet képzelni, egy Fradi-meccs után, amikor „rendcsinálni” kezdene a lovasszázad, mekkora blamázs egy lepottyant őrmester a flaszteren, lova meg valahol a Népligetben.) A második malőr után a renitens Sprintert sürgősen átvezényelték az öttusalovakhoz. Huncutkodjon ott, ne a rendőrökből csináljon bohócot! Hogy aztán a kaján drukkerek is nyerítsenek…

Borítókép: