Bizony, hogy itt van, a csillagászok szerint vasárnap kora délután érkezik…

Az őszt is várjuk, nemcsak a tavaszt. Talán éppen ez az évszak legfőbb küldetése: elhozni a nyugalmat, kiléptetni a fáradt embert a mókuskerékből, rohant már szegény éppen eleget ebben a verejtékes, megveszekedett világban.

Ahogy rövidülnek a nappalok, úgy bújik belénk a nosztalgia. Az ősz összegyűjti a letisztult gondolatokat, újraéleszt régi barátságokat, félbehagyott regényeket veszünk le a könyvespolcról, benne egy régi képeslap, egy megsárgult levél. Szeptember végén az ember rabja lesz a melankóliának, minél beljebb jár az évek erdejében, annál jobban. Rendező szerepe van az ősznek: tisztábbá teszi a gondolatokat, percre megállít, osztályoz, érték szerint sorol. Segít rálátni az elszaladt hónapokra. Szeptember végi estéken az ember kicsit filozófussá lesz, emlékezik, mereng, értékel. Közben kertet rendezünk, szöszmötölünk a ház körül, totyogunk, mélázunk, visszamerengünk az elszaladt nyárba. Néha kesereg, félhangosan panaszkodik. Mert színész is szorult belénk.

Az ősz egyszerre filozófia és költészet. Mélység és magasság. Szívbizsergető évszak. Azt hiszem, az állandóságot keressük az őszben. A talppontot, ahonnan tavasszal majd újra betájolhatjuk magunknak ezt a zabolázhatatlan világot.

Nem is azzal van a baj, hogy megy az idő, hanem, hogy egyre sebesebben. Bizony rákapcsolt a számláló, fürgébb a naptárlap, az óramutató.

Míg a klaviatúrán babrálok, odakint már erősen szürkül. Lábamnál heverő öreg Marci kutyám néha felnéz, mintha azt kérdezné: hová lett a nyár?