Máig előttem, ahogy – jó negyven éve – bekopogott az olvasószerkesztői szobába, bemutatkozott, majd átnyújtotta a kéziratát. A legelsőt.
A sportnapilapnál történt a jelenet, a cikket én, a kezdő olvasószerkesztő vettem át attól a Végh Alpár Sándortól, akitől immár nem érkezik kézirat egyetlen szerkesztőségbe sem.
Nyolcvanegy évesen ment el ez a különös, szeretnivaló ember, aki fél életét írással töltötte. A tolla volt a mindene. Özvegyétől tudom, mikor már félig odafenn volt, akkor is írni akart.
Több napi- és hetilapnál dolgozott, de ahogyan mindig mondta, a Magyar Nemzet állt hozzá a legközelebb. A szombati mellékletbe írt Köznapló tárcáival különös szint vitt az újságba: egy kritikus ember a megvadult világról, a mindennapokról… Túrkevén született, a fővárosban nőtt fel – de át tudott járni a két világ között.
Szerette magát vándorkrónikásnak nevezni, aki csak megy, beszélget az emberekkel, és azt a maga módján megírja.
Szerette a vidéket, zebegényi otthonát, a Dunakanyart, ősszel a szelíd Balatont. 1988-ban ezer kilométert megtéve negyvenöt nap alatt bejárta az országot, ebből született legsikeresebb könyve, a Legyél vándor! Vonzotta a Kelet világa, már betegen megfürdött a Jordán folyóban, remélve, talán meggyógyítja.
Utolsó éveiben befelé fordult, abba a párhuzamos valóságba, ahol már nincsenek korlátok. Öt lánya közül Esztert, a legfiatalabbat most vették fel az egyetemre, de ezt Sándor már nem foghatta fel. A test még élt, de a lélek már elindult fölfelé… Egyik példaképe Andrej Tarkovszkij volt. Talán a filmrendező ars poeticája fogta meg:
Ideálom: az ember, aki mindig hű marad önmagához.
