Világnézeti kérdés, hogyan emlékezünk a két egymást követő esztendő – 1918 és 1919 – november tizenhatodikájára.
1918-ban ezen a napon kiáltotta ki gróf Károlyi Mihály az első népköztársaságot, egy évre rá ekkor vonult be „fehér lován” a fővárosba Horthy Miklós, a Nemzeti Hadsereg fővezére.
Az elsőből következett a második. Ha nincs a véres tanácskommünbe torkolló őszirózsás, „népköztársaságos” Károlyi-bohózat, alighanem elmarad a fehér lovas bejövetel is. Ha a „vörös gróf” által hatalomra segített marxista csőcselék nem dúlja föl a világháborúban kivérzett országot, a Nemzeti Hadsereg fővezérét sem várta volna akkora könnyező, boldog emberáradat a Gellért Szálló előtti placcon. Csak hát nem így történt… Szamuely Lenin-fiúi végiggyilkolták, lemarkecolták az országot – arra válaszul érkezett a Duna partjára a későbbi kormányzó; nyeregből elmondott beszédétől számolja a történetírás a negyedszázados Horthy-korszakot:
Ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött.
(A szivárványos lobogót akkor még nem találták ki a liberálisok.)
Budapest állítólag félt Horthy Miklóstól. A Bécsbe menekült Kun Béláék sajtója véres leszámolások, pogromok rémképeivel ijesztgette a lakosságot. Már akkor is hazudtak. Horthy semmit sem akart jobban, mint a konszolidációt. Pontosan tudta, csakis így fogadja el majd az új rendszert a háborúban győztes antant. Titkon pedig remélte – még Trianon előtt vagyunk! –, hogy egy emberséges békét kapunk. Ám a nagybetűs Nyugat már akkor is legyintett ránk.
