Az SZDSZ megszűnt ugyan, de szellemisége tovább él – kesereg minapi cikkében Borbély Zsolt Attila (Trump hatása az identitásra). Úgy véli, amíg a magyarsággal szemben ellenséges erők szabják meg a szalonképesség és a kimondhatóság határait, addig lehetetlen a magyar kibontakozás.
Nem fogunk tudni úgy magyar jövőt építeni, hogy azok a kommunista gyökerű balliberális kozmopoliták írják elő nekünk, hogy mit gondoljunk történelmi hőseinkről és irodalmi nagyságainkról, akik gyűlölik a nemzeti gondolkodást, veszélyt szimatolnak a nemzeteszmében, akiknek a Szent Korona hol micisapka, hol tökfödő, a Szent Jobb pedig tetemcafat.
Jó példa a nyolcvanas évek végén a formálódó magyar ellenzék, amely csupán abban volt egységes, hogy az ötvenhatot eltipró Kádár Jánosnak mennie kell. De hogy ki legyen a „hívó szó”, a kivégzett miniszterelnök vagy a barikádokon végsőkig küzdő pesti srác, ott már éles volt a törés. A „reformkommunisták” és a harsány SZDSZ Nagy Imrét kínálta példaképnek, noha 1956 a legkevésbé sem róla szólt. A forradalmat az egyszerű emberek kezdték, a szabadságharcot pedig a fiatalság vívta.
Nagy Imre fékezni kívánta a felkelést, ő továbbra is kommunizmust akart, kicsit „reformáltabbat”.
Olyasmit, amilyet a rendszerváltás után a kétszínű szabaddemokraták. Egy brancs. (Máig előttem, ahogy Kuncze Gábor SZDSZ-es belügyminiszter rendőrei 1997 őszén megbilincselik az akkor már itthon élő Pongrátz Gergelyt, a Corvin köz legendás parancsnokát.)
Igen, az SZDSZ szellemisége tovább él.
Hogyan is írta a költő? „Tördelheted le a fa lombjait,/ Idő jártával újra kivirít; / Tövestül kell kitépni azokat (…).”
