Izgatott eszmecsere hangjai szűrődtek ki a sokat látott Szódás Sanyi mátyásföldi műintézményből. A szokásokhoz híven Sándor vitte a szót, arról beszélt, mekkora tévedés azt állítani, hogy a mesterséges intelligencia megjelenésével vége az igazi újságírásnak. Pilhál Gyurit hozta föl példának, szerinte ez a Csetdzsípítí vagy mi az ördög soha nem tud megírni egy veretes, egyszerre elgondolkodtató és gurgulázó röhögést kiváltó Tollhegyent, legfeljebb valami halovány utánzatot. Többen helyeslően bólogattak, nem voltak ők ellenségei a progressziónak, de inkább a fontolva haladást részesítették előnyben, csak ott újítani, ahol a régi nem elég jó. (Szódás Sanyi például sosem tenne ásványvizet a borba. Anno a műanyag szódásflakont is hozzávágta a műhelyében házaló ügynökhöz.)

Várták a mestert, aki éppen a Jó tollú újságíró kitüntetést készült átvenni, amit minden őt ismerő szerint már réges-régen kiérdemelt. Ők tudták helyén kezelni, mit jelent mindennap leírni azt a harminc sort valami fontos dologról úgy, hogy a nyájas olvasó azt érezze, mintha ő maga mondta volna. Ráadásul időre, különben ordítva futkos le s föl a szerkesztő, a redakción pedig úrrá lesz a pánik. Azt is megértették a tanítványok, hogy a hegyes tollal nem hadonászunk, mert azzal ölni is lehet. De mártsuk tollunk hegyét akár a legerősebb vitriolba is, a keletkező szöveg nem szólhat másról, csak az élet gyönyörűségéről, a gyógyír kereséséről.

Mély csönd telepedett az ivóra, amikor megjelent az ajtóban a mester. – Hát orvos látott-e már benneteket? Ti semminek nem tudtok örülni? – mutatta fel a díjat. Szemével huncutul csippantott, majd hálásan tűrte, hogy mindenki megölelje.