A háborúban álló Ukrajna nyugati patrónusai – élükön Macron Franciaországával – azt magyarázzák: csak egy „igazságos” béke lenne elfogadható Zelenszkijék számára. Meg hogy nélkülük, a mértékadó Nyugat nélkül egyszerűen nem lehet béketárgyalást kezdeni. Hogyan is nézne ki az?

Aztán miért nem? Csak nem azért, mert már gyakorlatuk van az ilyen háborúzáró ceremóniák szervezésében? Igaz is, ezek a méltatlankodók nagyjából ugyanazok, akik bő évszázada Trianonban is a keverőpult mögött álltak. Emlékszünk, hogyne emlékeznénk! Mindenféle fejfájás nélkül aláírattak velünk, magyarokkal egy elképesztően gyalázatos diktátumot. Mert az nem béke volt, de nem ám – diktátum! Annak minden máig ható, embertelen következményével együtt. És tőlünk nem tíz-húsz százaléknyi területet vettek el – ahogyan az most Ukrajnánál kinéz –, a mi évezredes országunknak a kétharmadát csatolták el, hatvannégy vármegyéből negyvenötöt tépett ki belőle a „művelt Európa”; minden harmadik magyar ember valamely utódállam fennhatósága alá került. Henri Pozzi francia publicista a tanulmányában ezt írja 1935-ben: „A háborús vesztesek közül Magyarországot nem büntették – Magyarországot kivégezték.” (A perverz zenebohóc országa is évszázada bitorol magyarlakta földet, naponta provokálja kárpátaljai nemzettestvéreinket.)

Versenyt háborog most, igazságos ukrajnai békéről hadovál (meg persze a koncosztásból sem akar kimaradni) az a magát felvilágosultnak és humanistának tartó – mellesleg háborúpárti – Nyugat, amelynek az ingerküszöbéig sem jutott el Trianon égbekiáltó igazságtalansága.

Máriám, ne hagyj el!