Bár könyvei a rendszerváltás óta újra hozzáférhetők, a nagyközönség keveset tud a Kolozsváron született (1879. június 10.) Szabó Dezsőről, akit kritikusai a múlt századi magyar irodalom egyik legmeghökkentőbb egyéniségeként említenek. Az elborult betűvetőtől a nagyon is józanul gondolkodó írástudóig számos minősítést kapott. A bolsevik demagógián éppúgy átlátott, mint az éledező nácizmuson. Sokan kirekesztőnek tartották, de azt ellenségei sem vitatták: vívódása, sokszor tettlegességig fajuló indulata mögött a magyarság féltése állt. Szállóigévé lett ars poeticája – „Minden magyar felelős minden magyarért!” – ma is eleven. Neves kutatója, Szőcs Géza szerint „nagyobb lélek volt sok kortársánál”.
Az elsodort falu szerzőjét nemcsak írásainak nyelvi ereje és műfaji sokszínűsége emelt a kor nagyjai közé, hanem az azokban megfogalmazott markáns állásfoglalások. Azt kereste, miként lehetne a magyarságot a nemzetek versenyében olyan pozícióhoz juttatni, amely ezeréves európai múltja és teljesítménye alapján megilletné. Gróf Teleki Pál miniszterelnökhöz címzett esszéjéből citálok ide egy máig érvényes passzust: „Ahol nincsenek minden polgár öntudatába beépítve a nemzet életérdekei, céljai, ahol a polgároknak nincs összefogó ismeretük a nemzet külső és belső helyzetéről, veszélyeiről és lehetőségeiről […], az a nemzet egy történelmi földrengés első lökésére mozaikra hull össze, s napok alatt könnyű zsákmánya lehet bármely céltudatos idegen étvágy uralmi szándékainak.”
Dacos igazságérzete utolsó éveiben már szinte alkalmatlanná tette a közösségi létre a különös írót, aki egyfajta prófétaként veszett össze a világgal. Kicsit önmagával is.
