– Ön a Semmelweis Budapest Award tizenharmadik díjazottja. Mit jelent ez az elismerés?
– Hihetetlenül fontos, hiszen 1974-ben a Semmelweis Egyetemen kezdtem egyetemi pályafutásomat. Igaz, nem egyetemi hallgatóként, hanem segédápolóként. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségiztem, és akkoriban, aki egyházi gimnáziumból érkezett, a sikeres felvételi esetén sem kezdhette el rögtön a tanulmányait. Egy papírt kellett aláírnom, hogy egy évig az egyetemen segédmunkát végzek. Egy ilyen évet mindenkinek ajánlok, aki orvos akar lenni. Megtapasztalhatja, hogy mit jelent majd a szakma napi gyakorlata.
– Édesanyja orvos volt, édesapja jogász. Mi szólt az orvosi pálya mellett?
– Három generációra visszamenőleg legalább egytucatnyi közvetlen családtagom választotta ezt a hivatást. A hagyomány folytatódott, hiszen a kisebbik lányom Uppsalában orvos, a nagyobbik Budapesten állatorvos. A Los Angelesben jelenleg a harmadik diplomáját szerző fiam üzleti tanulmányokat folytat. A családi hagyományt erősítette, hogy az orvosi pálya állt a legközelebb hozzám, de nem vagyok szakbarbár. A tudományok teljes skálája érdekel, ismerőseim szerint ösztönös polihisztorhajlam van bennem. Ha újrakezdeném, ugyanezt a pályát választanám, mellette filozófiai és matematikai tanulmányokat folytatnék. Amit végül is megtettem, hiszen a Semmelweis Egyetemmel párhuzamosan az ELTE-n fizika-előadásokat hallgattam. Évekkel később Leuvenben filozófia, a londoni Heythorp College-ban teológia és az Open Universityn matematika szakon is diplomáztam. Közben kutattam és klinikai munkát végeztem. Érdekelt, motivált, hogyan tudok minél több embernek segíteni.
– Miért a kutatást választotta a gyakorló orvoslás helyett?
– Egy gyakorló orvos naponta egy-két tucat emberrel találkozik, óriási siker, ha mindegyiket meg tudja gyógyítani. A másik lehetőség, hogy egy sikeres kutatás eredményeként emberek millióinak nyújtasz segítséget. Nem te állsz a betegágy mellett, de a te eljárásodnak, diagnosztikai fejlesztésednek, gyógyszerednek köszönhetően épül fel a beteg. Nemcsak a közvetlen környezetedben élőket gyógyítod meg, hanem a világon mindenütt alkalmazhatják az eredményedet. Nekem ez az út vonzóbbnak tűnt. A köztes megoldás – hogy klinikusként kutassak – szerintem nem működik, mert tapasztalataim szerint valamelyik terület sérül.
– Az egyetem elvégzése után nem sokkal már külföldön dolgozott. Mit kértek ezért az egykori pannonhalmi diáktól?
– Semmit. Az egyetem anatómiai intézetét vezető Szentágothai János látott bennem valamit, idővel a mentorommá vált. Beszélgetéseink során jeleztem, hogy a fizikát és az agykutatást szeretném valamilyen módon összehozni. Azt javasolta, keressek külföldi egyetemet, ahol erre lehetőség van. Szentágothai János ajánlásával felvettek a Cambridge-i Egyetemre. Ugyanő Aczél Györgynél sikertelenül próbálta elérni, hogy egy évre szóló vízumot kapjak. Harmincnapos tartózkodási engedéllyel mentem ki, majd nagy fájdalommal egy hónap után távoznom kellett. Leuvenbe mentem, ahol az emigráns magyarok által működtetett kollégiumban lakhattam. Az ottani egyetemen az engem érdeklő diszciplínák közül angolul a filozófiát oktatták, így ezt tanultam. Amikor megfelelő szinten beszéltem flamandul, az ottani orvosi kar egyik kutatócsoportjának a tagja lehettem. Itt szereztem meg a PhD-fokozatot, majd hamarosan a stockholmi Karolinska Intézetben találtam magam posztdoktori kutatóként. Per Roland vezetésével a világon elsőként a pozitronemissziós tomográfiával (PET-tel) az agy funkcionális feltérképezésére koncentráltunk. A látásneurológia és az emberi agy feltérképezése terén alapvető eredményeket értünk el.
– Tartotta a kapcsolatot a hazai kollégákkal?
– Számos kiemelkedő, magasan jegyzett magyar professzor pályája kezdetén velem dolgozott. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagjaként szinte napi kapcsolatom volt az itthoni kutatókkal. Nem csak az akadémiai szférára kell gondolni, az iparban is mozogtam. Több, a Richter Gedeonnál fejlesztett molekula tesztelésében segédkeztem. Abszolút élő volt a kapcsolatom a hazai kutató-fejlesztőkkel.
– A Karolinska Intézetben töltött évek után Szingapúrban kezdett dolgozni. Mivel csábították, amiért kontinenst váltott?
– Érdekes magyar vonatkozása van a dolognak. Sir George Radda, azaz Radda György, aki 1956-ban menekült el Magyarországról, páratlan tudományos karriert futott be. A professzor – akit az MRI képalkotó vizsgálat kidolgozójaként tisztel a nagyvilág – 1996–2003 között a brit Orvostudományi Kutató Tanács főigazgatója, 2001–2003 között a londoni Nemzeti Rákkutató Intézet elnöke volt, majd 2005–2010 között a szingapúri Biológiai Képelemzési Konzorcium alapító elnökeként dolgozott. Oxfordban ismerkedtem meg vele, akkor a biokémiai tanszéket vezette. Évekkel később egy stockholmi konferencián viccelődve azt mondta, „kicsi” nekem Svédország, menjek Szingapúrba, ahol nagy dolgok elindítója lehetek. 2011-ben a szingapúri kormány ugyanis megalapította az ország harmadik orvostudományi karát a Nanjang Technológiai Egyetemen. A kar egyik alapító professzoraként az idegtudományi és mentálhigiénés programot indítottam el, később agyi képalkotási központot szerveztem. Számos kutatást indítottunk, amelyek most kezdtek termőre fordulni.
– Ahelyett, hogy learatná a termést, hazatért. Miért?
– Negyvenkét évet töltöttem külföldön, magyar szívvel és lélekkel. Eddig sosem akartam lemondani a saját kutatásaimról, most azonban felkérést kaptam a hazai kutatóhálózat vezetésére. Úgy éreztem, a szülőhazám ilyen fontos hívására nem lehet nemet mondani. Meggyőződésem, hogy a külföldön szerzett tapasztalataimmal segíthetem a hazai kutatás-fejlesztést. Az alapok adottak, a teljesítményt kell világnívóra emelni.
– A kutatók közül néhányan máig nem dolgozták fel, hogy az akadémiai kutatóhálózatot leválasztották a Magyar Tudományos Akadémiáról. Nem tart attól, hogy a céljai megbukhatnak a kutatók ellenállásán?
– Nyilvánvalóan hatalmas sokként hatott akkor az érintettekre ez a döntés, azonban mára a kutatók döntő része elfogadta a szeparációt, amelyet én előremutató lépésnek tartok. A világon nemigen találni olyan akadémiát, amelynek kutatóhálózata lenne. Se a brit, se a francia, se az amerikai akadémiának nincs intézethálózata, mégis hatalmas a presztízse.
– Mi indokolta a leválasztást?
– A hazai kutatói teljesítmény fokozatosan veszített versenyképességéből a nagyvilágban. 1981-ben a világ 14. legtermékenyebb nemzetének számítottunk az egy főre jutó tudományos teljesítmény terén. Mi volt ennek az oka? Aki akkoriban külföldre akart jutni, három utat választhatott: sportoló, művész vagy kutató lesz. A Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) által összeállított Globális Innovációs Index (GII) alapján 2023-ban a 35. helyen voltunk. A visszaesés egyik oka, hogy kevésbé vagyunk produktívak, miközben számos olyan ország, amely négy évtizede sehol sem volt – Dél-Korea, Szingapúr, Tajvan, Hongkong, Izrael –, megelőzte a nyugati országok nagy részét. A további pozícióvesztés megengedhetetlen, sőt meggyőződésem, hogy a legjobb 25 közé kerülés reálisan megcélozható. Ebben a HUN-REN-nek zászlóshajóként kell szolgálnia. Első lépésként fel kell mérnünk, hogyan teljesítenek a kutatóhálózat tagjai a nemzetközi versenyben.
