Új moralisták, farizeusok

Az olténiai cipészsegéd a Kárpátok Géniusza lett. Gyilkos volt és elmeháborodott, raszszista és kommunista, késsel, villával enni nem tudott. Számos nyugat-európai egyetem választotta díszdoktorává. Ez egy ilyen század. És sok helyütt lett díszdoktor a felesége is, aki gyilkos volt és elmeháborodott, késsel, villával... Egy vakolatlan falnak támasztva fejezték be nyomorúságos életüket, egy zimankós romániai délutánon. Egész életükben arra készültek a gazemberek, hogy bármilyen lázadást csírájában elfojtsanak – és másfél nap alatt összeomlott alattuk a szörnybirodalom.Ez egy ilyenszázad...Aztán eltelt három esztendő a rájuk és egész országukra oly nagyon jellemző kivégzés óta, és barátom felkérést kapott az egyik német televíziós csatornától, hogy forgasson dokumentumfilmet Bukarestben a Kondukátor halálának évfordulóján. Jött a német szerkesztő, beültek kolozsvári származású operatőr barátommal az autóba, és dolgoztak. Kimentek a temetőbe, beszélgettek ezzel-azzal, felmerült sok minden, sokféle vélemény, készült sok jóféle kép.És megcsörrent akkor az én barátom telefonja, kedélyes bajor városból érdeklődött valamelyik kedélyes bajor nagyfőnök, hogy hát jól halad-e a munka...- Jól – bökte ki barátom, aki nem egy szószátyár fajta.- És olyan van-e, hogy valami román virágot tesz Ceausescu sírjára, aztán hosszan kivillamosozik a külvárosba, bemegy valamelyik siralmas lakótelepen lévő lepusztult lakásba, gyertyát gyújt, s valami rossz pia mellett hosszan ül, szomorú arccal, és arról beszél, mennyivel jobb volt, amikor még élt a Kondukátor.- Hát ilyen speciel nincs... – mondta az én barátom.- Legyen! – felelt a kedélyes bajor.- Hogyhogy legyen?- Úgy, hogy holnap adjatok valakinek száz márkát, aztán majd megcsinálja...Barátom másnap hazautazott, és befejezte német dokumentumfilmes pályafutását.Nem ő készítette el azt a „dokumentumfilmet”, amely bemutatta, a szabadságra éretlen kelet-európaiak mennyire visszasírják a diktatúra biztonságát.Ez egy ilyen század...A „szentegységek” órái„A mi tanulmányunk tárgya nem az az írástudó, aki valóban az, hanem az, akit annak tartanak s aki a világra e cégér alatt gyakorol hatást” – sóhajt fel 1927-ben Benda mester az Írástudók árulása című tanulmányában, s még hozzáteszi: „Ma elég bármelyik reggel csak egy pillantást vetnünk akármelyik hírlapra, hogy megállapíthassuk: a politikai gyűlölség ma már egyetlen napig sem pihen. Legfeljebb az esik meg olykor, hogy valamennyi politikai gyűlölség elhallgat az egyik javára egy-egy olyan órában, amely az összes erőket megkívánja: ezek az órák az union sacrée-k, a ”szent egységek„ órái, melyek azonban korántsem valamely gyengédebb világ eljöttét hirdetik, szeretetét és megbékélését – ellenkezőleg, ezek az órák akkor ütnek, amikor valamely általános gyűlölet parancsszava hangzik el, mely pillanatnyilag uralkodik az összes részgyűlöleteken. A politikai szenvedélyeknek sikerült azzal az attribútummal is meggyarapodniuk, amely az érzések világában szinte a legritkább: a kontinuitással.”Azt nem tudhatjuk, legfeljebb csak sejthetjük, Benda mester – aki, Babitscsal együtt természetesen szerencsétlen, ostoba kis mitugrász, néhány egyetemről frissen kikerült, nagyon okos, nagyon bátor, nagyon nonkonformista és nagyon liberális: egyszóval megejtően hülye újdondász szemében – mit is írna a mai sajtóról, s napjaink újságíróiról. Benda azonban nyilvánvalóan felfigyelne arra, hogy a magyar sajtó két „union sacrée-t” is tartott az elmúlt hetekben. Az a magyar sajtó, amelynek döntő többsége 1994-ben pezsgővel ünnepelte Hornék győzelmét (a Népszava „nagyjai” például néhai Fenyő János sok furcsa, rossz illatú titkot őrző dolgozószobájában), s amelynek döntő többsége 1998 májusában eldöntötte, meg fogja buktatni a Magyar Köztársaság harmadik szabadon választott, Fidesz vezette kormányát. Is. Mert az elsőt, amelyet az MDF vezetett, már megbuktatta...És a magyar sajtó a választások másnapján fölkelt, könnyű zuhanyt vett, fogat mosott, kiadósan reggelizett és munkához látott. S az ámokfutás, melyet rendezett és rendez, felülmúlta a legvadabb képzeletet is.Kezdődött a gazdasági összeomlás jóslatával, még 1998 nyarán. Kezelhetetlen költségvetési hiányról, a külföldi tőke meneküléséről, a tőzsde összeomlásáról sikoltoztak. Majd a BUX-index megdöntött minden rekordot, a külföldi tőke rendületlenül áramlik az országba – különösen figyelemreméltó az izraeli tőke érkezése, az izraeli tőkések magyarországi vállalkozó kedve, hiszen a magyar sajtó jóvoltából tudjuk, ez most megint egy antiszemita, rasszista kormány, antiszemita, raszszista nép -, végül a Népszabadság úgy másfél év elteltével kénytelen hírül adni: „Kisebb a vártnál a mérleghiány”; a lap 1999. szeptember 4-i Piac-Gazdaság rovatának vezető anyagában a következőket írja: „A Magyar Nemzeti Bank (MNB) előzetes számításai szerint júliusban a folyó fizetési mérleg hiánya 121 millió dollár volt, szemben a tavalyi 167 millió dolláros deficittel. (...) A jegybank közleménye szerint az első hét hónapban kialakult hiányt meghaladja az adósságot nem generáló tőketételekből származó forrásbeáramlás. Az első héthavi deficittel szemben ugyanis e források összességében 1840 millió dollárt tettek ki, szemben az egy évvel korábbi 935 millió dollárral.” Azóta a magyar gazdasági csodát, az éves növekedés európai átlagot meghaladó ütemét, az EU-csatlakozásra várók közötti első helyünket képtelenek letagadni, kitalálták hát, hogy mindez a Horn-kormány érdeme. A gazdasági összeomlást jósoló hisztéria közepette mindjárt elindult a miniszterelnök lejáratási kampánya. Orbán Viktor először azért volt vidéki bunkó, mert a focivébére kisfiát vitte magával. Közben jött a megfigyelési botrány. Szerény véleményem szerint ez az ügy előkészítetlen miniszterelnöki bejelentésen alapult.Ám ami következett, az elképesztő. Minden kétséget kizárólag bebizonyosodott ugyanis, hogy egy MSZP-hez közeli vállalkozó (Czégé Zsuzsa, Xénia-láz) megbízást adott egy kormányőrnek, hogy az gyűjtsön kompromittáló adatokat Pokorni Zoltánról. Az önök fantáziájára bízom, miről szólt volna a magyar sajtó, ha a következő bizonyosodik be: Simicska Lajos megbízást adott egy kormányőrnek, hogy az gyűjtsön kompromittáló adatokat Magyar Bálintról. Nos? El tudják képzelni? Már az öszszes nyugati kormány tiltakozott és figyelmeztetett volna. Így viszont itt maradtunk egymagunkban, és „rághattuk szégyenünkben ökleinket”, amiért „csak” Pokorni megfigyelését sikerült bizonyítani.Majd érkezett Lévai Anikónak, Orbán Viktor feleségének autórablási ügye. Talán emlékeznek még: egy férfi fegyverrel kényszerítette a miniszterelnöki házaspár gyermekére vigyázó – amúgy rendőr – babysittert a gépkocsi elhagyására. A rendőrnő előbb figyelmeztette, majd meglőtte a támadót, aki elmenekült. Ne foglalkozzunk most azzal, hogy a közismerten diktatórikus Egyesült Államokban gondolkodás nélkül szétlövik a fejét annak, aki fegyverrel vagy annak látszó tárggyal megtámadja a First Lady kocsiját. Szenteljük figyelmünket annak a ténynek, hogy a magyar sajtó egészen ügyes, és valami hihetetlenül ordenáré kampányba kezdett, egy Tasnádi nevű különös férfiút védő ügyvéd, Szikinger István vezényletével. Egy emberként zokogtak szerencsétlen, derék rabló szomorú sorsán, eltemették a demokráciát, igazi mély proliként felháborodtak, amiért a magyar miniszterelnök felesége egyáltalán autóval mer járni, majd amikor kiderült, hogy a meglőtt és elfogott támadónak volt már fegyveres rablási ügye, egy csapásra befogták a szájukat.De Orbán Viktor szorult amiatt is, hogy egy sítáborban lefényképezték, majd a fotót – tudta nélkül – felhasználták valamilyen reklámban. Két hétig tartó őrjöngés kísérte azt a javaslatot, hogy a Néprajzi Múzeum helyére költöztessék a Miniszterelnöki Hivatalt. Igaz ugyan, hogy mindezt Demszky Gábor találta ki még 1993-ban, igaz ugyan, hogy a szakma véleménye szerint az épület mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy befogadja a Néprajzi Múzeumot, mindebből annyi maradt a magyar sajtó számára, hogy nyálfolyató vigyorral rugdalhatta kicsit a miniszterelnököt.És volt még Nietzsch-botrány, millenniumhisztéria, Szent Korona-őrjöngés, médiaháború, miközben folyt a sirám a sajtószabadság korlátozásáról, megéltük azt is, hogy az egyik televíziós műsorban hét vagy nyolc beteg lelkű, vihorászó guminő elszórakozott azon, vajon hogyan szeretheti egymást 18 éve Orbán Viktor és Lévai Anikó, micsoda idejétmúlt, vidéki baromság ez, arról nem is beszélve, hogy már a negyedik gyereküket várják az idióták.És természetesen 1998 májusa óta alapjaiban elhibázott a magyar külpolitika, mert természetesen két alapvető vonása van a „jó” magyar külpolitikának: ájtatos arccal kinyalja a románok fenekét, és nem hajlandó jóban lenni a horvátokkal. És természetesen utálja Tőkés Lászlót, szélesen mosolyog ahhoz, hogy az RMDSZ-ben kizárólag „baloldaliak” lehetnek a vezetők itthoni famulusaik segítségével (ez neveztetik reálpolitikának), a jó magyar külpolitika magától értetődően hanyatt fekszik Nyugat-Európának, természetesen nem német- és nem osztrák-barát, természetesen lábujjhegyen, suttogva, éjjel és ködben védi a környező országokba szorult magyarság érdekeit, nehogy már valaki észre vegye – a „jó” magyar külpolitika első számú ismérve, hogy úgy kell viselkednünk, mintha a világ lenne a gyöngyharmat, mi pedig a trágyalé...A Schüssel-afférNos, visszatérve kiindulási pontunkhoz, ez a derék magyar sajtó két „union sacrée-t” is tartott az elmúlt hetekben. Az egyik volt a nagy „Schüssel-affér”, a másik pedig Körmendy-Ékes Judit tönkretétele.Az első hátterének megértéséhez hívjuk segítségül Tzvetan Todorovot. A Franciaországban élő filozófus így ír Az új moralizmus című, a magyar Lettre 2000/1-es számában megjelent tanulmányában: „Mi is az a moralizmus? Erkölcsi lecke, amelyről bizonyos gőggel oktatnak ki másokat. Moralistának lenni a legkevésbé sem jelenti, hogy az ember maga morális személyiség volna. (...) Megelégszik a közvetett előnyökkel a maga posztján mint olyan ember, aki azért felelős, hogy megbélyegezze másokban a gonoszt. (...) A moralista tehát arra emlékeztet, akit a Biblia farizeusnak nevez (...). A moralista a legjobb lelkiismerettel él, a saját igazától való elteltség mozgatja, ezzel szemben árgus szemekkel figyeli, milyen bűnöket követnek el mások. (...) A keresztény moralizmustól eltérően az új moralizmus egyértelműen baloldali jellegű. (...) Az abszolút rossz példáját (...) az újabb kori történelemből veszik, s ez a nácizmusban kulminál. Ezt a gonoszt ily módon le lehet írni olyan terminusokkal, mint fasizmus, rasszizmus, antiszemitizmus. Mivel a moralista egy sorba akar tartozni a baloldaliakkal, nem emlegeti a náci bűnökkel egy lapon a kommunista bűnöket. A népirtás kifejezést sohasem alkalmazzák azokra a tömegmészárlásokra, amelyekre Oroszországban, Kínában vagy Kambodzsában került sor. A moralista követelni fogja, hogy Pinochetet ítéljék el népirtásért, hogy Castrót is, azt soha. A fasiszta ideológiákat, az ezeket megtestesítő rezsimeket ma voltaképpen mindenki elítéli, tehát mondani sem kell, hogy bárki, akit velük vagy modernebb inkarnációik iránti elnézéssel lehet gyanúsítani, már ezért a puszta tényért is megérdemli, hogy kipellengérezzék. (...) A fasizmussal való kontamináció előfordul, bármennyi közvetítő lépésre van is szükség egy ilyen kapcsolat létesítéséhez, ami tovább vizsgálható az adott párt minden ismerete nélkül is. Azt, hogy mik voltak az illető szándékai, érdektelennek tekintik, semmibe veszik. Az ilyen moralista perzekúció illusztrálására elég Gilles Perrault esetére emlékeztetnünk, aki közismert szélsőbalos elkötelezettségéről. Mégis bűnösnek találtatott, mert nem ítélt el kellő szigorral két személyt, akik rokonszenveztek a holokauszttagadókkal. Perrault legalább négy lépés távolságra van az eredeti bűntől, mégis beszennyeződött. Vegyük Jean Clair, Jean Philippe Domecq és Benoit Dutentre esetét is. Három műkritikusról van szó, akik kritizálni mertek néhány államilag erősen támogatott avantgárd műalkotást. Hitler szemben állt a művészi avantgárddal, tehát ezek a kritikusok ipso facto kriptohitleriánusok. (...) Az új moralisták diskurzusának megvannak a maga szónoki és érvelési stratégiái. Szívesen hivatkoznak Brechtre annak bizonyságául, hogy neoantifasiszta hevületük milyen nagy hagyománnyal bír. (...) A levezetések gyakorta öltenek szofisztikus formát a szomszédosság alapján, két alany azonosítását egy közös tulajdonság közvetíti, például X ugyanannál a kiadónál jelent meg, amely Y-t is kiadja, aki viszont szélsőjobb szimpátiákkal, rasszizmussal vagy antiszemitizmussal gyanúsítható, következésképpen X is. (...) Az a legáltalánosabb fogás, úgyszólván az egész stratégia alapja, a harmadik kizárásának elve: mindazok, akik nem antifasiszták, mint mi vagyunk, a fasizmussal való cinkossággal vádolhatók. Ez volt már a kommunisták jól ismert taktikája is a 30-as években, ez tette lehetővé számukra, hogy kiváló antifasisztaként állítsák be magukat. Ebből következik az ellenfél rendszeres démonizálása, akivel a legcsekélyebb érintkezést is mindjárt úgy ítélik meg, mintha maximális volna, és kiterjesztik az egész csoportra. Az egyetlen megfelelő attitűd ilyen ellenséggel szembekerülve a polgárháború volna, a legcsekélyebb kísérlet, hogy valami árnyaltságot vigyünk ebbe a vitába, az árulással egyenértékű. Az új moralizmus nem kapcsolódik hivatalosan az államhoz vagy bármely intézményhez, úgyhogy célpontjai nincsenek kitéve a régi kockázatnak, hogy az inkvizíció fogja üldözőbe venni őket, hogy börtönbe kerülnek, vagy elégetik könyveiket. De utat találhat a bírósági termekbe, egy könyv lapjaira – a média az elsősorban és mindenekelőtt, ahol ezt az új moralizmust gyakorolják. (...) Egy egyén, akit cinkossággal vádolnak (a szokásos kifejezés a kollaborálás) a gonosszal, egész kálvárián megy keresztül, mire megvédi, tisztára mossa magát a mindenki által elfogadott értékeken alapuló vádak alól. Ahogy Toguieff megjegyezte, a modern demokrácia nyilvános terében társadalmi likvidálás megy végbe a vádak legszélesebb körben való elterjesztése útján. Ezért van, hogy az újságíró pozíciója a legideálisabb az új moralista számára. Itt a vádaskodás azonos a meggyőződéssel, olyan vádaskodás, amelyet egyáltalán nem tesz jóvá egy másik közlés három héttel később, vagy egy helyreigazítás, vagy a szerkesztőhöz címzett tiltakozó levél. A nyilvános denunciálás azt jelzi, hogy megindulhat a boszorkányüldözés. Még ha kevésbé brutális is, a társadalomból való kigolyózás és gyanúba keverés stratégiája nem kevésbé hatékony, mint a represszió régebbi formái voltak.” (Kiemelés tőlem, B. Zs.)Nincs mit hozzátenni.Ebben élünk.Ez a Haider-ügy, a Schüssel-ügy – a nyugat-európai farizeusok nyilvános autodaféja, pokoli, perverz kegyetlenséggel kivitelezve. Idehaza erről szól a Fidesz MIÉP-re „tolása”, Kövér László meghurcolása, a Schüssel kancellár elleni tiltakozás – nekünk is megvannak a farizeusaink, csak nyugat-európai kollégáiknál is visszataszítóbbak, például a múltjuk miatt...Ám most történt valami, ami mellett nem mehet