Listának nevezhető-e a követelt bizonyíték?

„De az is tény, hogy jó néhány olyan rendezvény volt az elmúlt hónapok során, amelyekhez támogatást, segítségnyújtást eszközölt egy-két ellenzéki párt. (Dr. Kis Gyula József: Melyik? Nevezze meg!) Ilyen rendezvények voltak. Akinek nem inge, ne vegye magára! Ott van a sajtó-összeállítás, rendelkezésükre bocsátom, uraim. (Közbeszólások a jobb oldalon: Melyik? Melyik? – Közbeszólások a bal oldalon: Amelyik kiabál.) Többek között. (Nevetés a bal oldalon.)” Dr. Horn Gyula miniszterelnök az Országgyűlés 1995. VI. 14-i ülésén.Mint látni, Hornnak volt listája. Olyan, amelyet előre állított össze. Nem, nem ellenzéki kérésre, bizonyítékként, utólag. De ezt sem a belföldi, sem a külföldi sajtó nem tekintette akkor a régmúlt árnyának, fenyegetésnek vagy a demokráciával összeegyeztethetetlennek. De miért is tekintették volna? Hiszen Horn hivatala tette a feladatát, amelyek egyike a belföldi és külföldi sajtó figyelése és szemlézése. Ha nem tette volna, mulasztást követett volna el. Igaz, annak a sajtószemlének, amelyet Horn lobogtatott, egyik szempontja volt – mint a fenti idézetből kiderül – egy olyan anyag összegyűjtése, amely azt azonosította, hogy Hornéknak nem tetsző rendezvényekre melyik ellenzéki párt látogatott el.Akkoriban más világ volt. Magyarországról éppen úgy nem terjesztettek rágalmat magyar ellenzéki politikusok, mint ahogyan ma egyetlen magyarországi lapban nem olvasható egyetlen olyan külföldi politikus nyilatkozata, aki nem hogy hazudna országáról (rosszat), hanem olyan, aki rossz tényeket tartana fontosnak elmondani magyar újságírónak. Nem. Különleges magyarországi szokással állunk szemben. Egy külön kasztnak a szokásával. „Mi kommunisták különleges emberek vagyunk” – hangoztatta Lenin. De különben is, miért is terjesztett volna hazugságot és miért feketítette volna be a magyar ellenzék az országképet akkor, amikor – és ez a különlegességek tortáján a legkülönlegesebb hab – arról maga az ország uralkodó miniszterelnöke gondoskodott?1995. május 23-a. A Süddeutsche Zeitung c. liberális müncheni lap nyolcoldalas mellékletet jelentet meg Magyarországról. A vezető cikk címe optimizmust sugall: Fény az alagút végén. Szerzője Weyer Béla. Az a Weyer Béla, aki interjút is készít dr. Horn Gyulával. Weyer kérdése: „Nemrégiben Kelet-Magyarországon, Debrecenben, fiatalok, a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség, a szlovák–magyar alapszerződés ellen és egy fajtiszta Magyarországért tüntettek. Néhányukat a debreceni zsinagóga felgyújtása miatt egy pár héttel korábban letartóztatták, de nem sokkal ezután szabadlábra helyezték őket. Beleillik ez még a jogállam kereteibe?”Horn válasza:„Ha ez Németországban történik, mert ott is előfordul ilyesmi, akkor minden parlamenti párt felemeli szavát ez ellen. Sajnos nálunk ez nem így van, a parlamenten belül is vannak pártok, amelyek felkarolják az ilyen mozgalmakat.”Ezt hazudta Magyarország miniszterelnöke a Süddeutsche Zeitungnak. Az interjúról a közszolgálat sem szólt. Mert akkor valóban totális kormánykontroll alatt állt. (Amelyről a külföldi lapok elfelejtettek megemlékezni.) A kibontakozó parlamenti vitáról sem, amelynek eredményeként az ellenzéki pártok elhagyták a parlamentet.A nyugati lapok az incidensről szintén némák maradtak. Mint ahogyan némák maradtak arról, hogy a bal-balliberális koalíció a választások után azonnal megváltoztatta a helyhatósági választások szabályait, természetesen a választások hajnalán. Vagy amikor 1956 hősét, Pongrátz Gergelyt verték bilincsbe egy olyan mezőgazdasági tüntetésen, amelyet a „forgalom megzavarására” hivatkozva vertek szét a toleranciájáról ismert SZDSZ elnöke, Kuncze Gábor belügyminiszter emberei.Mint ahogyan némák maradtak arról is, hogy a Horn–Kuncze-kormány megalakulása után hatpárti egyeztetés nélkül nevezte ki a közszolgálati elnököket. Hogy a képernyőről emberek tucatjai tűntek el és hallgattattak el hangokat. Vagy zárattak be lapokat. Vagy félemlítették meg úgy, hogy vasdoronggal vertek szét szerkesztőséget. Matthias Rüb, a Frankfurter Allgemeine Zeitung c. német konzervatív lap budapesti tudósítója „nem hallott az esetről”, mint mondta évekkel később. Igen, ők az ilyen esetekről soha nem hallanak. Egyikük sem. Hogy a Budapestről már régen eltávozott Ernest Beck, az amerikai konzervatív napilap, a Wall Street Journal tudósítója miért nem írt a magyar médiáról akkor, amikor hazája Freedom House nevű intézménye, ellentétben az Antall–Boross-, majd a mostani kormányzati ciklussal, a magyar sajtót csak „részben szabadnak” nyilvánította? „A lap olvasóit nem érdekli a téma”, felelte. De miért érdekelte az olvasókat 1990 és 1994 között? Majd négy év szünet után most ismét? És miért fájlalja pont egy liberális lap, amelytől távol áll az állami támogatáson élősködő sajtó, hogy az újjáalakult Postabank megszüntette a veszteséges bulvárlapot, a Kurírt, mint tette ezt a New York Times 2000. január első napján?Most pedig kezdjük a külföldi tudósítók által itteni barátaiktól mint mindig, most is oly engedelmesen és azonnal átvett terminológiát használva, a „listázási ügy” legelején. Kövér Lászlónál, a Fidesz elnökénél és Orbán Viktor miniszterelnöknél. Az előbbi kijelentette: Verheugen szerint az EU-országjelentést befolyásolták. Igaz ez? Nézzük a brüsszeli kiadású Bulletin Quotidien Europe-ban azt a mondatot, amelyre Kövér hivatkozott: „Verheugen biztos azt is nyomatékosította, hogy az országjelentések tárgyilagossága igen magas szintű annak ellenére, hogy kívülről igyekeztek őket befolyásolni.” (Commissioner Verheugen also assured that reports by countries have a very high level of objectivity despite outside attempts to influence.) Kövér hozzátette: rosszat tettek az országjelentésnek az itteni ellenzéki körök külföldi kijelentései. Az ellenzék azonnal bizonyítékokat követelt. Az ATV-n jelentkező Nap-keltében Michael Lake EU-nagykövet lelkesen cáfolta, hogy lett volna befolyásolás. A kormány ezután utólag, követelésre, szemelvényeket állított össze, amelyekben olyan kijelentések is voltak, melyek kimeríthetik a Bulletin „külső befolyási kísérlet” kitételét. Hetekkel később jelent meg a berlini Junge Freiheit cikke (ld. a Magyar Nemzet december 15-i lapszemléjét), amely megdöbbentőnek tartja, hogy az EU kozmetikázta az országértékelő jelentéseket és a kozmetikázás politikai megfontolásokon alapul. Nevezetesen arról van szó, hogy Lengyelország értékelését megszépítették, míg Magyarország, Észtország, Csehország és Szlovénia értékelését leszállították, hogy közelítsék őket a lengyel értékeléshez. A lap szerint ha az országjelentéseket valaki összeveti, a napnál is világosabb, hogy „manipulálták” őket. Akkor most kinek van igaza? A Bulletinnek, amely Verheugent idézve azt állította, hogy kívülről akarták befolyásolni az országjelentéseket, a Junge Freiheit értesülésének, amely de facto befolyásolásról beszél, vagy Michael Lake-nek, aki szerint mindez nevetséges?De vajon emberileg elképzelhető-e, hogy egyáltalán nem befolyásol valakit az, ha egy adott országról folyamatosan azt olvassa, hogy annak vezetői rendszeresen rasszista kijelentéseket tesznek, zsidóznak, főtanácsadói úgyszintén, plusz még romáznak is egy sort, miközben utálják a kozmopolitákat, Brüsszelt vörösnek tartják és velejéig korruptak? Amikor a Brüsszelben nem egyszer megforduló Herczog Edit MSZP-s képviselő Kövért csúfan zsidózónak állítja be egy fontos holland hetilapban és teszi hozzá, hogy Orbánék az EU-t túl vörösnek látják? Herczog persze nem helyesbít. Miért is helyesbítene, ha helyette kezét dörzsölheti? Pedig lett volna módja a helyesbítésre. Az Elsevier-ben kinyomtatott vádja szinte azonnal megjelent e lap sajtószemléjében, elhangzott a közszolgálati rádión, Kövér felelősségre vonta miatta a parlamentben. És akkor akad ebben az országban egy olyan – természetesen SZDSZ közeli – szociológus (Dessewffy Tibor), aki azzal próbálja mentegetni az Aktuálisban Herczog nem helyesbítését, hogy Herczog nem tudta, mi jelent meg tőle Hollandiában, mert nem tud hollandul?Természetesen Vásárhelyi Mária sem tud hollandul. Főként akkor, amikor a Trouw c. napilapnak panaszkodik, hogy egy kormány közeli lap vezércikke arra biztatja olvasóit, készítsenek belőle lámpaernyőt. És amely cikk holland újságírónője e lapnak nyilatkozva közölte, nem értette félre Vásárhelyi Máriát. Lámpaernyőt mondott. Dessewffy állította még – szintén a műsorvezető hallgatása mellett –, a magyar liberális értelmiség kinti nyilatkozataiban lojális az ország iránt. Ha a lojalitásnak orwelli csavart adunk. Ugyanabban a Hollandiában Kertész Imre, a magyar írótársadalom egyik legmegbecsültebb tagja két napilapnak is elmondja: olyan rossz a közérzete, hogy bőröndje állandóan becsomagolva áll. Helyesbítés soha sincs. Mint amikor egy amerikai újságíró hat helyre megírja azt a cikkét, amely szerint itt vezető kormánytagok zsidóznak, „kozmopolitáznak”. A kijelentés után azonnal Haraszti Miklós áll forrásként megjelölve.Hollywood moguljai úgy gondolják, hogy ugyanazt a témát öt évente új változatban lehet eladni. Akár Tarzant, akár Vietnamot. Öt év alatt mindenki mindent elfelejt.Menjünk tehát vissza az időbe, öt évnél messzebbre. Abba a korba, amelynek akkori vezetőjét, Antall Józsefet oly ádáz módon gyűlölték azok, akik most – csak azért, hogy a valóban létező Orbánnal szemben politikai bosszújuk még erőteljesebb kiélésére a kontrasztot fokozhassák – nagyhirtelen dicsőítik. Nagyon, nagyon ismerős helyzetre bukkanunk. Legalábbis, ami belülről formált külső képünket illeti.1994. február 11-én a Londonban megjelenő The European Julius Strauss tollából A magyarországi zsidók a gyűlölet hullámával kerülnek szembe címmel számol be a nálunk tomboló antiszemitizmusról. A magyarországi zsidók segítségért kiáltanak. Egy héttel korábban a Budapest Week c. angol nyelvű hetilapban ugyanerről a témáról olvashatunk. „A magyarországi zsidó közösség vezetői sürgős felhívást adtak ki – olvasható –, hogy tegyenek újabb erőfeszítéseket az antiszemitizmus elleni küzdelemért, miután hónapok óta nem tapasztalt hevességgel robbantak ki zsidóellenes incidensek, mint például robbantással fenyegetőzések, valamint temetők és egy zsinagóga meggyalázása.” „Öregjeink szenvedtek a holokauszt idején, amikor 600 000 zsidót megöltek. Félnek. Ugyanígy kezdődik: horogkeresztet rajzolnak a falakra és a zsidók meggyilkolásával ér majd véget. Ezért aggódom”, nyilatkozza Lazarovits Ernő, „a nyolcvanezernél több magyarországi zsidó nemzetközi kapcsolatáért felelős igazgató”. A „józan állampolgárokhoz” intézett felhívást a Magyar Hírlap is közli.Az osztrák szociáldemokraták Zukunft c. havilapjának 1994. februári számában terjedelmes magyarországi beszámoló található, amely ezzel a mondattal indul: „Magyarországon ma arról folyik a diskurzus, vajon a jelenlegi kormánynak lehetőséget nyújt arra, hogy az államelnök megkérdezése nélkül szükségállapottal kormányozzon. Néhány, véletlenül az országba tévedt idegen repülőgép már alkalmas ürügyként szolgálhat.” A „puccsprojekt” egyébként kiterjedt eszdéeszes kampány volt, amit a külföldi újságírók pontosan olyan szolgaian terjesztettek, mint mindent – hangsúlyozzuk, mindent, hogy a „durva általánosítás” igazságába essünk –, amit az SZDSZ eddig elterjesztésre alkalmasnak talált. (Vajh egyetlen nyugati tudósító leírta volna azt az ellenzéki, netán némi nagyobb alappal kiötlött spekulációt, hogy a volt pufajkás Horn Gyula miniszterelnök puccsot akart volna végrehajtani?) Az akkori Mérleg utcai párt egyik szimpatizánsa, Vámos Miklós a Nationben, egy baloldali amerikai hetilapban, hisztérikus hangon hívta fel a figyelmet a szörnyű magyarországi szélsőjobboldali puccs veszélyére és tudatta olyan hatalmas, humanista fájdalommal, mint amilyenben ennek a pártnak magyarországi tagjai és rokonszenvezői tudnak csak szenvedni, ha kirakatba tehetik magukat: ha őt a szélsőséges kurzus elhallgattatja itthon, majd a Nationben ad hírt, mi történik a puccsista Magyarországon. A Magyar Rádióban pedig kijelentette, csak használ Magyarországnak, ha ő, Vámos Miklós, külföldön bírálja.De térjünk vissza a Zukunft-cikkre, amely az MDF antiszemitizmusát tárgyalja. Szerzője, Karl Pfeifer ezt írja: „Magyarország zsidó közösségeinek szövetsége alig meri, hogy a magyarországi közéletben jelentkező durva antiszemitizmus ellen tiltakozzon.”A kampány egyébként akkor már évek óta folyt. Csupán egy emlékezetes állomás a baloldali francia hetilap, a Le Nouvel Observateur 1993. nyár végi egyik számából, amelyet még a tunéziai El Hadaf c. francia–angol nyelvű folyóirat 1993. október–november–decemberi tripla száma is átvett. „Magyarországon 4000 bőrfejű támad zsidókat, feketéket és cigányokat. Két év alatt száz támadást indítottak. A parlamenti szélsőjobboldal(! – L. I.) dicsekszik nemzeti érzelmével. A Hősök terén bőrfejűek emlékeznek Trianonra. »Ti rohadt franciák! Miattatok csonkították meg országunkat 1920-ban« – támad egy szkin a francia újságíróra, majd így folytatja: »Visszaállítjuk a korábbi határokat. Ki a cigányokkal, ki a feketékkel! Tele van a tököm a kozmopolita zsidókkal – majd jól szétvágjuk a fejüket!«” Szerencsére azonban Szusza Somlyó, a Raoul Wallenberg humanitárius társaság „motorja” igyekszik megmagyarázni a jelenséget: „Az állam nem elég szigorú. A politikai közeg túlságosan félvállról kezeli a nemzeti szellem fogalmát.” Az újságíró nagy örömére találkozik még a Martin Luther King társaság elnökével is, „akit Göncz Árpád köztársasági elnök is fogadott, hogy háláját fejezze ki neki munkájáért”. Majd a cikk utolsó mondata: „Magyarország vadul idegengyűlölővé válik, noha területén alig vannak idegenek.” Amit nemrégiben – igaz, újdonságként és Idegengyűlölő Magyarország címmel – Eugen Pogány-Falkenhausen, a konzervatív osztrák Die Presse tudósítója is felfedezett. De vajon ez az 1990 és 1994 között vadul idegengyűlölő, majd 1998 után szintén ismét azzá vált nép mit csinált 1994 és 1998 között, amikor Magyarországon – legalábbis a külföldi sajtó tükrében – nem volt idegengyűlölet? Aludt? Kivéve persze abban az értelemben, mint amit dr. Horn Gyula Weyer Bélának elmondott. Vagyis álmából olykor felébredve az akkori ellenzék asszisztálásával zsinagógát gyújtogatott. Adam LeBor jó ismerőse annak, aki figyelemmel kíséri a belvárosi hangok külföldi megjelenítését. Nincs olyan Magyarországról szóló cikke, amelyben ne ütné fel „fejét” az antiszemitizmus csúf jelensége. Most a brit független Independentben. Vele is alkalmazzuk a „hollywoodi szabályt” – hiszen ki emlékszik már a „régmúlt” időkre? Márpedig Le