Amikor Hornék minden ellenzékit figyeltek

Balliberális szemekben az Orbán-kormány egyik, talán legmegbocsáthatatlanabb bűne, hogy nem fenyegeti ellenfeleit. Lehet-e zavartalanul élvezni havi egy-két milliót, ha nem jár vele egy kis politikai borzongás? Ha viszont nincs még parányi üldöztetésből fakadó borzongás sem, akkor legalább gyártani kell – álfélelmet vagy legalább álborzongást. Listázzák az ellenzéket! Például a népszámlálás idején névtelenül felvett kérdőívvel, amelynek rovatába opcionálisan és ellenőrizetlenül be lehet mondani a nemzetiséget és a vallást. Ahá! Nemzetiség és vallás! Jó kis titkosszolgálati listázási trükk! Vannak, akik már Weimar végét vizionálják, Arturo Uit idézik, sőt egyesek már a vagonok kerekének csattogását vélik kihallani a világ boldogabb tájain népszámláláskor a legtermészetesebbnek tűnő kérdések feltevéséből.A műfélelmek közül természetesen a legbizonyíthatatlanabbaknak van a legnagyobb ázsiójuk. A rekorder közöttük is az, amikor – mint oly gyakran olvashattuk helyszíni beszámolókban – a beszélgetőpartnerek sejtelmes mosoly közepette lehúzzák mobilkészülékük hátlapját. Mert ugye Demeter Ervin titkosszolgálati főnök csapata még a lekapcsolt készülékeken át is ott leselkedik, ha az elem nincs lehántolva. Az Orbán-listán „szereplés” pedig szinte felér egy életfogytiglan tartó Soros-ösztöndíjjal, netán egy alternatív Nobel-díjjal. Akinek a nevét megemlítették azon nyilatkozatok szerzői között, amelyeket a Miniszterelnöki Hivatalnak kellett összegyűjtenie az ellenzék követelésére, hogy bizonyítsa, milyen kijelentések hangzottak el külföldön, amelyek az ország hírét negatívan befolyásolták vagy befolyásolhatták, de nem voltak igazak, nyomban hőssé vált. Olcsó időket élünk.A miniszterelnöki ignorálás egyik legelső, legfájóbb és az egész balliberális sajtót megrázó megnyilvánulása volt az, amikor a miniszterelnök annak idején kijelentette: nem olvassa a balliberális lapokat. A felzúdulás óriási volt. A lapok, miközben tomboltak, hogy nem találják el a legfőbb célt napi rendszerességgel kilőtt nyilaik, „elfelejtették” hozzátenni, hogy a miniszterelnök reggelente persze megkapja sajtósa médiaszemléjét. És azt is, hogy Orbán Viktor szokása nem egy nyugati ország miniszterelnökével megegyezik. Például a magyar sajtó egyik, lieblingstátusa ellen tiltakozni nem tudó Tony Blair brit miniszterelnök szokásával. Aki a Vanity Fair című magazinnak épp tavaly nyáron jelentette ki: „Azt hiszem, nem töltök öt percnél több időt naponta újságolvasással.” Igaz, egész kis hadsereg segíti ebben, helyette olvasva napi- és heti sajtót.Amely hadsereg vezére a Downing Streeten lévő miniszterelnöki hivatalban dolgozó robbanékony és lobbanékony Alastair Campbell, aki alá három hadoszlop tartozik. Egyik a Downing Streeten, a másik a kabinetirodában, a harmadik pedig a Munkáspárt székházában dolgozik. Ők minden szót, minden betűt, minden írásjelet regisztrálnak és elemeznek. Éjjel-nappal. És készítik folyamatosan az összefoglalókat, az értékeléseket.A britek – akár a civilizált népek – már csak ilyenek. Sőt a Whitehall mellett a brit biztonsági (titkos-) szolgálat is figyel. Figyeli a sajtót és figyeli az újságírókat. Kartotékokat is tart róluk. Csakhogy az új Munkáspárt a keresőreflektor sugarát most bővítette. Nem is akárhogyan. Igen komoly listázás indult meg, mint erről éppen a Blair-kormányhoz ideológiailag legközelebb álló elsőrangú bal(liberális) napilap, a Guardian számolt be január végén, amikor megkaparintott egy erről szóló, szigorúan csak belső felhasználásra készült titkos feljegyzést. Blair valódi listája és Orbán „listája” között a párhuzam, jobban mondva a párhuzam ordító hiánya az áthallások piacán aranyat ér. Hogy a sztori éppen az áthallásokért a vérét is odaadó helyi sajtó figyelmét kerülte el, sajátos. De a hiányt nem árt pótolni. Annyi benne a tanulság. És az áthallás.Az első lecke, hogy a sajtó minden megnyilvánulását kínosan nyomon követik. És hogy a szerzők legkényesebb ismérvek szerinti kategorizálása is bőven a demokrácia széles határai között van. Sőt a valódi listázás is. És a helyes és helytelen újságírói gyakorlat kifejtése. Ugyanis Blair hivatalának véleménye szerint a jó újságíró például tanú, de nem ellenlábas. Kerüli az első szám első személy használatát (a blairi „teszten” a magyar újságírás talán 99 százaléka megbukna), féken tartja hiúságát, és hagyja, hogy a tények magukért beszéljenek. Márpedig a Guardian hagyta. (Hogy a B-listázást és magát a figyelés jelentős megszigorítását éppen e tiszteletre méltó lap leplezte le, az nagyjából annyit jelentene nálunk, megváltoztatva a megváltoztatandókat, mintha a Magyar Hírlap vagy a Népszava hozná címoldalán Demszky Gábor főpolgármesteri hivatalának legújabb korrupciós botrányát.)A nyomtatott sajtó újságíróiról készült „portrék” Carl Shoben és Chris McShane szaktanácsadók ötlete volt, akik Campbell megbízásából irányítják a médiamonitoring-csapatot. Campbell őket a Munkáspárt főhadiszállásáról (a „mozgalom gyomrából”) hozta a Downing Street 10-es számba. A sajtósok minden reggel 9-kor összegyűlnek Campbell „sajtótábornok” irodájában, és ott tervezik meg a napi munkát. Az egyes reszortfelelősök azután sajtóinformációval látják el a miniszterelnököt és az egyes minisztereket. Az „információ” alatt értendő az elektronikus lehallgatással szerzett adatok feldolgozott formában való továbbítása is. Az elektronikus lehallgatás a titkosszolgálatnak (!) azt a munkáját jelenti, amelylyel figyelemmel kísérik a szigetország legtávolabbi pontján működő rádiós és televíziós adásokat is.Shoben és McShane kiszivárgott feljegyzése tulajdonképpen gyakorlati útmutató, hogy a munkatársak miként térképezzék fel az újságírókat. Kinek mekkora a befolyása, ki mennyire megbízható, milyen a politikai világnézete? Ezek az adatok ugyanis a két vezető szerint elengedhetetlenül szükségesek a napi jelentések megírásához. Az elkészült arcképek természetesen a készítő szubjektivitását is tükrözik. Tele vannak csípős megjegyzésekkel az egyes újságírók karrierjére vonatkozóan, jegyzi meg a Guardian. Andrew Grice pályája – a független Independent napilaptól – „kissé hanyatlik”, de „mindaz, amit ír, fontos”, míg Benedict Brogan a Daily Telegraphtól „most pozicionálja magát”. A használt politikai címkék: „thatcherista, jobboldali, középjobb, liberális, régi munkáspárti, középbal és balos”. Az „új munkáspárti” jelző hiányzik, jegyzi meg a Guardian. Az ügyet robbantó Guardian két újságíróját, David Hencket és Hugo Youngot Campbellék úgy jellemzik, mint akik az információ szabadságának „megszállottjai”, másokat azért dicsérnek, mert „inkább támaszkodnak a hivatalosan elhelyezett sztorikra, mint a szivárogtatásokra”. Blair sajtósai a Daily Mailtől Simon Heffert, a Timestól Anatole Kaletskyt és Peter Riddellt, a Guardiantől a már említett Hugo Youngot és Polly Toynbee-t tekintik befolyásosnak.A Guardian kissé „szakmázva” csípősen megjegyzi, hogy a jobboldali, 3,5 milliós Sun belpolitikai rovatvezetőjét, Trevor Kavanagh-ot nem jellemezték, holott sokak szerint ő az Egyesült Királyság legbefolyásosabb újságírója. (Magyarországon erre sincs precedens: itt a balliberális oldal tíz év alatt egyetlen alkalommal soha semmiért nem dicsért jobboldali újságírót, mintha attól tartana, hogy ilyen esetben fizetéselvonással büntetnék. Lehet persze, hogy a Kádár-időkből megszokott csordaszellem és -fegyelem is segít.) Ennek talán az az oka, írja a Guardian ironikusan, hogy a miniszterek és a tisztviselők maguk is el tudják helyezni, melyik oldalon áll Rupert Murdoch bulvárlapja.Az újságírókról készült képet kiegészítik még olyan „apróságokkal” is, hogy az adott zsurnalisztának mi a kedvenc időtöltése, ami a minisztereket segíti felkészülni a háttércsevegésre.Képzeljük el most, mi lenne, ha Orbánnak lenne apparátusa profilkészítésre (az „adófizetők pénzéből”, természetesen). „X. Y.: a volt pártsajtó kipróbált embere. Katonai hírszerzőként is dolgozott. Zsigerből gyűlöli a polgári kormányt. Hozzon az liberális vagy konzervatív intézkedést, másnapi vezércikkében szidalmazni fogja.”A balliberális oldalon várható felháborodott reagálások közül a legszórakoztatóbb főként a „morális” indítékú lenne. Ami valahogyan elmaradt azokban a durva időkben, amikor kézzelfogható listázás volt – Budapesten. Ugyanis akkor – így a Magyar Narancs tényszerű leírása – „minden ellenzékit figyeltek”. „Horn Gyula tudatosan, előre kitervelve lista készítését jelentette be. A kormányfő létrehozott egy stábot a MeH-ben, amely az ellenzéki politikusok nyilatkozatait, az ellenzéki pártok dokumentumait gyűjti és értékeli a kampány hátralévő heteiben. Az erről szóló hír megjelenése után Kiss Elemér államtitkár sajtófigyelésnek minősítette a MeH-ben folyó kampánymunkát.”Ez a listázó stáb akkor egyébként öt emberből állt. Tagjai közé tartozott Tóth András államtitkár, Karl Imre energiacár és Horváth Tamás külpolitikai főtanácsadó is.És ez az adófizetőkből fenntartott csapat nem is a kormánynak, hanem – ó, mily bagatell körülmény! – az MSZP kampánystábjának dolgozott. De az akkori sajtót – akár a Guardian mostani, áthallásos revelációja – hidegen hagyta. Nyilván morális alapon. Nem beszélve arról, hogy akkor olyan kemény időket éltünk, hogy nyilván a félelem is tilos volt. Mármint a jobboldalon. Amely oldal demokrataként persze nem is félt. Csak undorodott a bolsevik módszerektől, amit viszont nem tudott kifejezni azon egyszerű oknál fogva, hogy a köztévében és a közrádióban a megfélemlítőknek volt monopóliumuk.