Az MSZP történelmi bocsánatkéréssel tartozik

Érthetetlen, hogy újságírók és politológusok nem elemezték oldalakon át annak a nemrégiben hozott, nagy horderejű döntésnek a várható következményeit, hogy az MSZP Nagy Sándort nevezte ki frakcióvezetőjének. Holott mindenki, akit csak mérsékelten is érdekel a politika, szinte zsigereiben érezte: a döntés elementáris változásokat hozhat a magyar politikai térképen.Nem mintha Nagy Sándor múltja vagy akár vipes közelmúltja ismeretlen lenne. De a kiválasztásában nem is ez volt a valóban érdekes. Hanem az, hogy vele egy olyan ember került a szocialista frakció élére, akinek a szájából nem hangzik idegenül az az egyszerű kijelentő mondat, hogy (például): Szeretem a hazámat. Nagy Sándor kinevezése után tett is egy-két olyan kijelentést, amely – még ha a médiában nem is nagyon jelent meg – megerősítette ezt a róla kialakult képet. És akik szeretnek fogadni, szinte biztos pénzt tehettek volna arra, hogy nemsokára elhidegül az MSZP és volt koalíciós pártja, az SZDSZ, valamint közeledik a jobboldal és a volt kommunisták tábora.Akik a képzeletbeli fogadást megkötötték, nem csalódtak. Az SZDSZ új vezetője keményen kezdte bírálni az MSZP-t. Szinte olyan keményen, mint a Fideszt. Demszky Gábor főpolgármester a Profil című balliberális osztrák hetilap legfrissebb számában adott interjújában egyenesen kijelentette: azért döntött úgy, hogy az országos politika porondjára lép, mert csak az SZDSZ tudja megállítani azokat a nagyon veszélyes fejleményeket, amelyek a magyar politikában bontakoznak. Ezek egyike – nyilatkozta Demszky – a Fidesz várható szövetsége a szélsőjobbal és az MSZP várható szövetsége a szélsőballal. Demszky tehát a náciktól és a sztálinistáktól kívánja megvédeni Magyarországot.Nagy Sándor kinevezése után az MSZP és a Fidesz között is „megolvadt” valami. Igaz, távolról sincs szó intézményes közeledésről. De talán több mint jelképes értéke van, hogy Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke felkérte Horn Gyulát, Magyarország korábbi miniszterelnökét, hogy legyen jószolgálati utazó nagykövet, és segítse Magyarország mihamarabbi uniós csatlakozását. Költségeit pedig a kormány állja. A bejelentésre nem omlott be a a Bazilika kupolája. A Pofosz nem jelentett be tiltakozást. Mindkettőnek igaza volt, hogy nem tette.Mert lehet, hogy észrevétlenül valamilyen lélektani fordulóhoz értünk. A rendszerváltozás után több mint tíz év telt el. Aki nem vágyálmai szemüvegén szemléli az őt körülvevő világot, látja: a baloldal és a jobboldal küzdelme patthelyzetet eredményezett. Ez a patthelyzet tartósnak ígérkezik. Egyik sem tudja legyőzni a másikat. Az 1956-os sortüzek elrendelői és végrehajtói nem fognak börtönbe vonulni. Ahogyan a rabló privatizátorok sem. Akár baloldaliak, akár jobboldaliak, mert 1990 és 1994 között az utóbbiból is akadt néhány. De a baloldal vágya sem teljesül. Soha nem érik el azt a hatalom- és vagyonkoncentrációt, amit korábban magukénak tudhattak. És előrelátható: az idő nem nekik dolgozik. A nagy kérdés – talán a legnagyobb kérdés – vajon nem kellene-e a realitások előtt meghátrálva a két oldalnak Magyarország jövője és gyorsabb felvirágoztatása érdekében egyfajta békét kötnie. Nem, senki sem akar propagálni semmiféle nagykoalíciót, pusztán egy olyan békét, amelyet például Malajziában és Szingapúrban az egymást öldöklő etnikumok kötöttek, és amely béke megkötése után akkora csodára voltak képesek, amekkora csodát a világ soha nem látott.A magyar jobboldalnak be kell látnia, hogy Horn Gyula nemcsak Schröder kancellár, de a jobboldali európai politikusok előtt is szalonképes. Nem is szólva arról, hogy 1994-ben Magyarország miniszterelnöke lett – ismert múltja ellenére. Az MSZP-nek pedig be kell látnia, hogy a jobboldal egy olyan nyilatkozatra vár részéről, amely egyetlen fillérjébe se kerül, és amelyet kutya kötelessége lenne megtennie azon negyvenöt év szenvedés miatt, amelyen ez az ország és annak lakossága keresztülment, és amelynek részben okozója volt. Ez pedig egy tisztességes, érthető bocsánatkérés. A keresztényi jobboldal ugyanis készen áll megbocsátani a bűnösöknek anélkül, hogy a bűnt magát megbocsátaná. De ehhez a bűn részeseinek a pódiumra kell állniuk.Ha ez a két oldal egyfajta politikai békejobbot nyújt egymásnak, annak az ország lesz a legnagyobb kedvezményezettje, hiszen óriási, pusztításra fordított energiák szabadulhatnak fel. Igaz, ennek kárvallottjai is lennének. Ezek pedig a se nem a jobboldalon, se nem a baloldalon álló balliberálisok, akiknek éltető eleme az a gyűlölet, amelyből táplálkoznak, amelyből beszédeiket fonják és írásaikat költik. Ők a nácizmus és sztálinizmus elleni fantomokkal küzdenek, ami nekik játék, de az országot hiszterizálják vele, és fenntartják a gyűlöletnek azt a légkörét, amelyben oly otthonosan mozognak. Az SZDSZ számtalanszor megalázta az MSZP-t. És Horn Gyulát, személyesen. Háta mögött bunkónak, prolinak, antiszemitának, részeges állatnak nevezték. Most pedig – négyéves együttkormányzás után – hátba döfik azokat, akik révén a hatalomba kerültek, és irányították pontosan azokat a minisztériumokat, amelyeket annak idején Vlagyimir Iljics Lenin a legfontosabbaknak tartott.Senki sem képzeli, hogy a két oldal közötti íratlan, sőt, akár szó nélkül megköttendő paktum nyomán kinőne a fű a pusztán, és együtt legelne a bárány és az oroszlán. De azt igen, hogy a légkör nyugodtabb lenne. Húzni kellene egy vonalat, és a múltat elfelejteni. Tényleg hiszi azt valaki, hogy Magyarországon a nyolcszázezer párttag nyolcszázezer kommunista hóhért jelentett? Egy parancsuralmi rendszerben sokan az egyetlen pártba való belépésben látták egyéni vagy családi boldogulásukat. Akár Hitler alatt a sok-sok náci párttag. Akikkel semmi nem történt a második világháború után a Németországi Szövetségi Köztársaságban. Semmi – mármint retorzió. De ők is nekifeszültek, és a romokból megteremtették a német gazdasági csodát.Valami ilyesmire lenne szükség itt is. És arra, hogy a gyűlöletkeltő média, a szélsőjobbozó, a nácizó publicisták elől elszívjuk az őket éltető mérges levegőt. Nincs szükség itt rájuk. Nincs szüksége rájuk a magyar katolikusoknak, nincs szüksége rájuk a felheccelt magyar cigányoknak, vagy a túlnyomó többségében nyugalomra vágyó magyar zsidóságnak.Ha az MSZP bocsánatot kér, ez azt jelzi, lelkükben valóban és végleg szakítottak azzal a múlttal, amelynek következtében a magyar nyugdíjasok nem a Kanári-szigetekre repülnek osztrák társaikhoz hasonlóan, hanem a sarki boltba baktatnak, hogy minden reggel megrémüljenek az áraktól. És amely múltnak következtében az országnak háromszor akkora erőfeszítést kell tennie, mint az olyan országoknak, amelyeket a kommunizmus elkerült. Valami olyasmi van a levegőben, hogy a magyar jobboldal nemcsak vár erre a bocsánatkérésre, de egy nagylelkű „Spongyát rá!” felkiáltással üdvözölné is azt. Ha az MSZP megérti, hogy talán történelmi lehetősége van ingyen és a legkisebb fájdalommal megszabadulni történelmi terhétől, most megteheti. Ha nem teszi, a jobboldal szemében továbbra is gyilkos, országrontó kommunista marad, míg az SZDSZ beröhögi magát a parlamentbe 2002-ben is.A szerző újságíró