A cikk megjelentetése súlyos válságot okozott a lapnál. Bossányi Katalin, az írás közzétételét ellenző rovatvezető, beadta lemondását. Eötvös Pál nem fogadta el. Az ott dolgozók jó része szerint Eötvös hatalmasat hibázott cikkem közlésével.KrónikaMajd megindult a tiltakozások áradata. Egy hét végi lázas szervezést követően március 8-án, hétfőn jelent meg 72 aláírással egy petíció, amely szerint a cikk túlmegy azon, „ami vállalható”. Az aláírók között volt Csepeli György, Haraszti Miklós, György Péter, Petschnig Mária Zita, Kéri László, Bauer Tamás, Ripp Zoltán, Vitányi Iván, Litván György, Vásárhelyi Miklós, Szalai Erzsébet, Völgyes Iván, Gombár Csaba, Várhegyi Éva, Konrád György, Farkasházy Tivadar, Szabó Miklós, Heller Ágnes, Szalai Pál, Ágh Attila, Popper Péter, Jancsó Miklós, Eörsi István, Marx József, Lévai Júlia, Szilágyi Ákos, Levendel Ádám, Radnóti Sándor, Vásárhelyi Mária, Pomogáts Béla, Szvák Gyula, Krausz Tamás, Tamás Gáspár Miklós, Bodor Pál, Földes Anna, Vámos Tibor, Molnár Péter és Furmann Imre.És két olyan ember, aki „kilógott a sorból”. Kasza László, volt kollégám a Szabad Európa Rádiónál, akivel soha nem értettünk egyet politikailag, de tudtam, hogy soha semmit nem ír alá, valamint Matolcsy György.Kaszát aznap hívtam. Ausztriában, a kocsijában értem el. „Mit írtam alá?” – kérdezte Kasza. Nevét aláhamisították.Matolcsy Györggyel néhány nappal később futottam össze. „Nem az a szöveg jött le, amit nekem mutattak” – mondta. „Akkor ugye helyesbít?” – kérdeztem. „Persze” – mondta. Éreztem, hogy nem teszi meg. Ezért a Demokratában azt a nagyon csúnya mondatot írtam le róla, hogy egy ilyen ember komoly karriernek néz elébe. Ezúton kérem most bocsánatát, hogy kajánságból írt jóslatom – természetesen csak formailag – bevált.Voltak nagyon sokan, akik nem értették, miért lenne a cikk holokausztrelativizáló, netán holokauszttagadó. Mint Szerdahelyi Szabolcs, a Deport ’56 elnöke, aki szerint, mint írta a Népszabadságnak tárgyilagos és hűvösen angolszász stílusban március 8-án átfaxolt nyílt levelében, cikkem pusztán vitára ingerlő. Egyben javasolta Eötvösnek, folytassa velem a vitát a MÚOSZ-ban. Szerdahelyinek a párbeszédre felhívó levelét a megfélemlített és a balliberális szerzőinek bojkottjától és így a lap csődjétől erősen tartó elnök nem közölte. Közölt viszont egy sor tiltakozó levelet és cikket. Elsőként Feldmájer Péterét, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) elnökéét. Ő a „hetvenkettekkel” szemben úgy látta, jó volt közölni a cikket, mert így lelepleződnek azok, akik „megpróbálják szalonképessé tenni a második világháború szörnyűségeit, tisztára mosni a fasiszta államok hadserege által elkövetett szörnyűséges cselekedeteket...”Az első esszét Révész Sándor, az SZDSZ testvérintézményének, a Beszélőnek korábbi főszerkesztője írta. Ma már ő a Népszabadság korábbi Érvek, vélemények, ma Fórum rovatának szerkesztője. Révész szigorúan megrótta Eötvöst, hogy Bossányi akarata ellenére közölte a cikket. Írása lényege: a szerző – vagyis a két Rosenbaum-tanulmány szerzője – szalonképtelen, Hitler problémájával (? – sic) azonosítja magát, és még vitatkozni sem érdemes vele. Ezt háromnegyed kolumnán fejtette ki. Feldmájer nyílt levele után négy nappal a Mazsihisz már fizetett hirdetésben – elnökétől eltérően – elítélte a közlést. (Egy róka, két bőr.)A tévéállomások is beszálltak a Rosenbaum-kötet esszéinek elemzésébe. Az értelmi képességei korlátjait nem túlzottan ismerő Szilágyi János szerint azok arról szóltak, hogy „a holokausztot nem kell komolyan venni”. Bánó András a Nap-keltébe a tanulmányok fordítóját – „szerzőjét” – nem, de Eötvös Pált, Kéri Lászlót és Furmann Imrét meghívta. Itt Kérinek kicsúszott a száján, hogy a balliberális szerzők a Népszabadság bojkottjára készülődtek: „Mindenféle más társaságokban is erről beszéltek. És mindenki akart írni egy levelet Eötvös Palinak, hogy ők ezek után a maguk részéről be fogják fejezni a Népszabadsággal az együttműködést.”Szilágyi szerint a kétmondatos tiltakozó levelet „igazi profik írták” – noha Ungvári Tamás korábban arra panaszkodott, hogy annak sem nyelvtanilag, sem logikailag „se füle, se farka”. Ez a panasz az Élet és Irodalom teljes oldalt betöltő, átkozódó jelzőkben tobzódó cikkében olvasható, amely Unabomber a Népszabadságban címen jelent meg. Szerinte a terrorbombázó amerikai matematikus kiáltványa és a Véralgebra „igencsak hasonlít” egymásra, amely kijelentés azt sugallja, Ungvári egyiket sem olvasta. Szerinte az utóbbi „a holokauszttagadás katatóniája”. Hogy az előbbinek a holokauszthoz semmi köze, azt talán említeni sem kell. Azt viszont igen, hogy Révészhez hasonlóan ő is megjegyzi teljes kolumnás cikkében: a szerző nézeteivel „a párbajképesség, a szalonképesség hiánya okán érdemtelen vitatkozni”.Ezt követően Betlen János hívott, hogy vitatkozzak a cikkről műsorában, az MTV késő esti, Aktuális című műsorában. Mivel nem voltam biztos abban, hogy nem robban ki belőlem elemi erővel a nevetés, ajánlottam, mást hívjanak, mert foglalt az estém. Így lett György Péter vitapartnere Tallós Emil, aki a Rosenbaumékat leszélsőjobboldalizó, lenácizó Györgynek halkan megjegyezte, hogy a jelzők bizonyságául felhozott passzust nem a szerző írta, hanem idézet a világszerte ismert holokauszttörténésztől, Zygmunt Baumantól. A vitára jellemző, hogy az SZDSZ honlapján és az Internetto fórumain folyó kommentárok mintegy 10:1 arányban Tallóst nevezték ki a vita győztesének, miközben a Rosenbaum-tanulmányok higgadt adatoltságát dicsérték.A Mancs március 18-i számában Seres László igyekszik „elfogulatlanul” közelíteni a professzorok tanulmányaihoz, amelyekkel „részletekbe menően nem érdemes... foglalkozni...” és amelyeknek egy kitétele „súlyos, előítéletes és buta állítás”. Hogy miért, Seres nem árulta el. A cikk szerzője arra a gondolatra utal egyébként, amelyet Israel W. Charny – nyilván Seres szerint egy gyenge pillanatában – így fejezett ki a kötethez írt ajánló előszavában: „... egyre nyugtalanítóbb tünet, hogy a holokauszt »összehasonlíthatatlan egyediségét« hangoztatják és jókora politikai muszklit vetnek be az egyetemek, múzeumok és közösségek területén ennek az igénynek az alátámasztására, miközben e nézet ellenzőit elnyomják és kiszorítják”.Farkasházy Tivadarnak, a néhai Demokratikus Charta egyik kulcsemberének is volt néhány sora a Rosenbaum–Israel Charny-kötet szerzőihez. Ő ezt, mint mindig, bensőjéből táplálkozva, így fejezte ki: „Többen kérdezték, miért kifogásoltam Lovas István véralgebrájának Népszabadságban történt megjelenését. A válasz egyszerű: azért, mert a patkány is Isten teremtménye, mégsem kell keresni a társaságát.”Egy tudomásom szerint főként írással foglalkozó ember, Petri Lukács Ádám a Népszabadság on-line (internetes) vitájának indító darabjában „mocskolatként” említi a tanulmányokat. A vita hasonló színvonalon folytatódott rizsmákon át az Élet és Irodalomban (Révész Sándor, Halmai Gábor, Lévai Júlia, Bruck András, Kemény Dániel), valamint több ízben a Hit gyülekezetes Hetekben (Pelle János és társai), meg a Szombatban. Ez utóbbiban Novák Attilának a tanulmány szerzőiről Szálasi sajtófőnöke, Rajniss Ferenc, továbbá David Irving és Robert Faurisson jutott az eszébe, míg a következő számban Szalai Pál tette helyre Novákot, mert szerinte Rosenbaumék (én) nem „vörösbarnák”, hanem „fehérbarnák”. Az előbb említett, szabad demokrata Halmai Gábor alkotmányjogász szerint Eötvös tévedett: Rosenbaumot, Charnyt és a tanulmányok szerzőit a magyar büntető törvénykönyv szerint is három évre be lehetne csukni.De ekkorra a vitatkozók már egymással is vitatkoztak, amolyan „hány angyal fér el egy tű fokán” teológiai diszkussziók mintájára. Lévai például így kezdte „hatalmas lélegzetű” írását: „Mint Lovas István cikkének Népszabadság-beli közlése ellen tiltakozó aláírók egyikét, engem koncepciózus mivolta ellenére sem győzött meg Révész Sándor írása (A kényszerítő erő, ÉS, márc. 26.). Több ponton is polemizálnék vele – először is kalodaügyben.” Révész ugyanis kalodát javasolt az effajta nézeteknek, ahová a Népszabadság mai rovatvezetője az esszék eredeti szerzőit és szerkesztőit zárná.Arra, hogy a gyűlölet iparosai miként nyilvánulnak meg, számítottam. Arra viszont nem, hogy az MTA egyik tudományos munkatársa, a terület szakértője azt nyilatkozza a Heteknek, hogy a cikk politikai pamflet, amely hemzseg a tárgyi tévedésektől. Arra pedig a legkevésbé, hogy az akkorra már nemzetközivé váló vitában a kérdés egyik szaktekintélye, Randolph Braham szintén besétál a tátongó csapdába.Mintha a szakértők egyike sem olvasna szakirodalmat...Braham professzor, a kétkötetes A népirtás politikája / A holokauszt Magyarországon című, alapműnek tekintett munka szerzője így vélekedett a Véralgebráról a Sartre és Beauvoir által alapított, Claude Lanzmann által irányított Les Temps Modernes 1999. november–decemberi számában, amelyben nemcsak teljes mértékben hamisan „idézi” a tanulmányt, de igen keményen nekimegy Eötvösnek is, amiért a cikket megjelentette. Arra, hogy Brahamet ki informálta, illetve ki fordította félre azt, ami franciául idézetként jelent meg „tőlem”, talán ad némi utalást egyik lábjegyzete, amely a még Magyarországon is szűk körben olvasott Hit gyülekezetes Hetekre hivatkozik. Brahamnek ezután nehéz lesz védekeznie azon gyanú ellen, hogy fő munkájában bizony nem minden adatnak nézett utána egy szakembertől elvárható figyelemmel. Vagy az ügyben, hogy igaztalanul vádolja Magyarországot azzal: „Magyarországon nincs szándék” megőrizni a vészkorszak emlékeit, és ezért ezeket Washingtonban kell összegyűjteni (Népszabadság, 2001. március 17.).A kivételAndreas Oplatka, Svájc vezető lapjának, a konzervatív Neue Zürcher Zeitungnak a budapesti tudósítója 1999. november 23-án számolt be részletesen, az alpesi patakok üdítő tisztaságával, frissességével, valamint a távoli szemlélő nyugalmával és meghökkentő lényeglátásával a Véralgebráról, annak utóéletéről, valamint Schmidt Mária oly sokat támadott „holokauszt”-előadásáról, Politizált történészvita Magyarországon / Holokauszt és Gulág – vitatott vélemények és értelmezések címen, az alábbi összefoglalóval: „Magyarországon az elmúlt hónapokban jelentős, de részben a legújabb kori történelem miatt kényszerű késéssel, a német történészvitához hasonló polémiára került sor. A vészterhes módon átpolitizált ütközés a nácik és a kommunisták által elkövetett tömeggyilkosságok összehasonlíthatóságáról vagy egyediségéről szól.” A cikk bevezetőjében megemlíti, hogy a „téma Magyarországon különösen terhelt, mivel az ország ebben az évszázadban a nácizmust és a kommunizmust is elszenvedte. Ehhez jön még, hogy Magyarországon, a térségben egyedül, 1944–45-ben legalább a fővárosi zsidóság nagy része elkerülte a deportálást és ezáltal lemészárlását. Így a lakosságnak egy számszerűen jelentős, az intellektuális életben jól képviselt részéről van szó, amelynek tagjai valamilyen módon – vallási, származási vagy egy sorsközösségben való részvétel révén – a zsidósághoz tartozónak érzik magukat. A tárgyilagos, távolságtartó vitát így az is megnehezíti, hogy néhány volt kommunista még ma is – részben akár a politika első soraiban – szerepet játszik, és hogy a volt Kommunista Párt utódpártja az egypárt bűnei miatt soha nem kért bocsánatot az országtól. Így a kommunizmus bűnös természetének bármilyen megvitatása a korábbi tetteseket, de legalábbis a társutasokat érinti”.Előrejelzés vagy tanulság?Ennyi a történet, amelyről csaknem két éven át hallgattam. Ennek során csak háromszor szégyelltem magam. Amikor hollandra, majd finnre fordították a Rosenbaum-tanulmányokat azok kvalitásai miatt, és amikor egy fiatal történész-joghallgató megkérdezte, mennyi ideig kutattam ezt a „fantasztikus adattömeget”. „Egy fél évet” – adtam meg a nagyon okos kérdésre az érdeklődőt láthatólag kielégítő választ.Komédia vagy tragédia? Ítélje meg mindenki saját maga. Szerencse, hogy Israel W. Charny intézete nem állt be a magyarországi antiszemitizmus leleplezői közé a Véralgebra példáján.Ha a történetnek van tanulsága, az arra enged következtetni, hogy azok, akik belföldön és külföldön e cikkre hivatkozva mutogattak és mutogatnak a veszélyes antiszemitizmusra Magyarországon, ezután nem fognak bocsánatot kérni. Márpedig ennél szörnyűbb előrejelzéssel nehezebb szolgálni. Magatartásuk, hazájuk, embertársaik, politikai ellenfeleik gyűlölete „túlmegy azon, ami vállalható”. Tartok tőle, ha visszatérne a koncepciós perek világa, forgatókönyvírókban nem lenne hiány.
Utóirat. Babarczy Eszter esszészerűen hosszú kérdéseket feltéve faggatja Eötvös Pált a Véralgebra Népszabadság-beli genéziséről és utóéletéről a Kritika című folyóirat 2000. májusi számában. Az interjú Eötvösnek ezzel a mondataival zárul: „Hadd fogalmazzak durván: Lovas túljárt az eszükön. (Mármint azokén, akik Eötvössel szemben ellenezték a Véralgebra közlését – L. I.) Úgy értem, mint kommunikátor.” Eötvös tévedett. Nem csak az ő eszükön jártam túl.
