A (bank)világ ura: Alan Greenspan

Van egy mondás Amerikában, amely szerint ha Alan Greenspan tüsszent egyet, a Wall Streeten kitör az influenzajárvány. A Federal Reserve Bank legendás hírű elnöke, aki egymagában képes volt felülkerekedni a nyolcvanas és kilencvenes évek gazdasági válságain, az amerikai pénzvilágban olyan tekintélynek örvend, amely csak az elnök hatalmával mérhető össze. Jóslatait vagy inkább előrejelzéseit csaknem vallási áhítat övezi.De ki is ez az ember valójában, aki már idestova húsz éve diktálja a tempót az amerikai (és a világ) gazdaságának, és akit még a lovagiasnak éppen nem mondható George Soros is megsüvegel? A tengerentúli sajtó nemes egyszerűséggel csak Mr. Fixitnek hívja, magyarul talán ezt Mr. Oldd meg!-nek lehetne fordítani, aki bármilyen bonyolult pénzügyi problémát (infláció, kamatlábcsökkentés, tőzsdemozgás stb.) bámulatos gyorsasággal rendez le. Az amerikai Federal Reserve Bankot (Központi Tartalék Bankot) még 1912-ben hozta létre a kongreszszus, azzal a céllal, hogy az megőrizze a dollár vásárlóerejét, ugyanakkor távol tartsa magát a mindennapi politikai csatározásoktól. Napjainkban a bank két alapvető funkciót tölt be. Egyrészt megállapítja az úgynevezett diszkont kamatlábat, amelyet a szövetségi banktól kölcsönt felvevő bankoknak kell fizetniük, másrészt azt a kamatmennyiséget, amelyet a bankok fizetnek egymásközi tranzakcióik során. Ez utóbbi rendkívül fontos, mert itt alakul ki az a kamatarány is, amelyet a lakosságnak kell kifizetnie a banki kölcsönök után. Így a Federal Reserve Bank indirekt módon befolyásolni tudja az amerikai gazdaságba áramló pénz mennyiségét is, amit divatos szóval ma csak „moneta-rista gazdaságpolitikának” neveznek.Egy ilyen bank elnökének lenni valóban nagy hatalom, hiszen a mindenkori kamatláb megszabása a gazdasági élet összes szféráját igen érzékenyen érinti. Amikor például Jimmy Carter elnöksége alatt a kamatok az egekbe szöktek és elérték a huszonegy százalékot is, az amerikai ingatlanpiac egyszerűen megbénult, és ez kihatott az egész ország termelékenységére is. Rossz nyelvek szerint ez a húzás Carter elnökségébe került, mert a választók 1980-ban elsöprő töbséggel a republikánus Ronald Reagant választották meg.Greenspan 1987-től elnöke a Federal Reserve-nek, és hasonlóan nagy hírű elődjéhez, Paul Volckerhez, az infláció elleni küzdelmet tekintette (és lényegében tekinti ma is) legfontosabb feladatának. A legenda szerint Greenspant egyetemi évei alatt megkérdezték, hogy szerinte mi az infláció igazi oka. „Állami túlköltekezés” – felelte habozás nélkül a fiatal közgazdász. Az állami túlköltekezés deficitet erdményez, ami azt jelenti, hogy ugyanazon árumennyiségért még több pénzt kínálnak, és ez már az infláció előjele. A ma 76 éves Greenspan hosszúra nyúlt állami karrierje még a hetvenes években kezdődött, amikor jól menő privát konzultációs cégét felcserélte 50 ezer dolláros évi fizetésért egy állami állásra, és az amerikai Gazdasági Tanácsadó Kamara elnöke lett. Habár 1977-ben ledoktorált, soha nem volt kimondottan elméleti szakértő, későbbi hírnevét és tekintélyét csakis a gyakorlatban elért eredményeinek köszönheti. Arra mindig kényesen vigyázott, hogy a napi pártpolitikától távol tartsa magát és az általa vezetett intézményt.E törekvése a republikánus elnökök alatt sikeres volt mindaddig, amíg 1992-ben a demokrata William Jefferson Clinton lett az USA elnöke. A demokraták látszólag a tenyerükön hordozták az agg zsenit, de a színfalak mögött mindent megtettek azért, hogy hivatalában ellehetetlenítsék, amikor nem volt hajlandó az elnök demagóg ígéreteit teljesíteni. Clinton, szokásához híven, hátulról támadott. Egy kőkemény, vonalas demokrata közgazdászt, Alain Blindert nevezte ki Greenspan helyettesének, azt remélve, hogy így sikerül majd megtörnie, de a dolog visszafelé sült el: 18 hónappal később egy végletekig megtört és frusztrált Blinder volt kénytelen távozni az intézményből. Mint a fenti példa mutatja, Amerikában sem könnyű egy magas tisztséget viselő állami hivatalnoknak pártsemlegesnek maradnia – Greenspan a szenzációs kivétel, amely erősíti a szabályt. Magánszemélyként, és ez nyílt titok, erősen konzervatív és republikánus érzelmű, de mint állami hivatalnok, tárgyilagossága megkérdőjelezhetetlen.Vajon elmondható-e ugyanez a magyar Surányi Györgyről, a Nemzeti Bank volt elnökéről, aki hivatali idejében SZDSZ-petíciókat írt alá és ott masírozott a Demokratikus Charta soraiban? Aligha. Egykoron a francia egzisztencialisták azt vallották, hogy a tárgyilagosság közömbösséget sugall. Ez így elegánsan hangzik, de egy demokráciában a politikai el nem kötelezettségnek a magas rangú állami hivatalnokok egyik fő erényének kell lennie. Ha ma Magyarországon a kezünkbe vesszük a Napi Világgazdaság vagy a HVG egy-egy példányát, azt látjuk, hogy a negatív gazdasági riportok vannak túlsúlyban a címlapon, és alig titkolt káröröm bújik meg a vezető publicisták cikkei mögött, amikor végre beszámolhatnak a magyar gazdaság problémáiról is. Ez nemcsak felelőtlen publicisztika, de rendkívül káros lehet az ország gazdasági megítélése szempontjából is. Hiszen tudjuk, hogy a negatív riportok zöme előbb-utóbb – éppen a hazai ellenzéki, és kizárólag a baloldali ellenzéki forrásoknak köszönhetően! – rendszeresen felbukkan a vezető nyugati napilapok hasábjain is.Természetesen a senki sem próféta a saját hazájában elv alapján az utóbbi években Greenspant is sok kritika érte, még közvetlen munkatársai köréből is. Többen szóvá tették, hogy az elnök túl sok figyelmet szentelt az infláció leküzdésének, amikor igazán komoly infláció már régóta nem fenyegeti az amerikai gazdaságot, és a kamatlábak is relatív alacsonyak. A másik probléma az erős dollár, ami súlyos károkat okoz az ország exportjának, és elbátortalanítja a külföldi befektetőket. Még az utóbbinál is komolyabb azonban annak a különleges kapcsolatnak az alakulása, amely Greenspan és az amerikai tőzsde, a Dow Jones között kötődött még a kilencvenes évek elején. A tőzsde, ahogy ezt a bennfentesek egyöntetűen vallják, ma úgy táncol, ahogy az elnök fütyül. Amikor például 1996-ban váratlanul bejelentette, hogy az eget verő tőzsdeindexek irracionális önelégültséget mutatnak, nem pedig a valóságos helyzetet, a Dow Jones-index két napig látványosan zuhant, mint a kő.A megfigyelők szerint ami valóban irracionális, az az, hogy Greenspan nélkül a tőzsdevilág minden önbizalmát elvesztené, ami hosszú távon egy végzetes gazdasági válsághoz is vezethet. És hogy mennyire személyekhez is kötött a tőzsde mozgástere, azt a Magyarországon 1998-ban történt események igazolják. Amikor a Fidesz megnyerte a választásokat, a BUX hihetetlen mélységekig esett vissza, amire racionális válasz nem adatott, hiába is szerették volna az MSZP és az SZDSZ kárörvendő politikusai bizonyítani, hogy a nemzetközi tőkének nem volt bizalma az új kormánnyal szemben. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy bizonyos Fidesz-ellenes körök mesterségesen szították a pánikot, hogy már az elején kemény leckét adjanak az alakuló polgári kormánynak. Tőzsdekritikusok azonban némi joggal mutatnak rá arra a visszás helyzetre, hogy a tőzsde, amely technikailag a mindenkori gazdasági helyzet tükre, egy-egy rémhír vagy dezinformáció hatására azonnal zavaros vízzé válik. Greenspan és a hozzá hasonló karizmatikus pénzügyi szakértők komoly hibája, hogy el tudják hitetni a jámbor befektetőkkel a nyilvánvalóan hamis illúziót, hogy a tőzsdén csak nyerni lehet, veszteni nem. Greenspan azonban – Sorossal szöges ellentétben – nem használja a dollárt arra, hogy más országok valutáját tönkretegye, hanem csak azon fáradozik, hogy Amerika egy gazdaságilag megingathatatlan nemzet legyen. A kettejük közti különbség elgondolkodtató.Végezetül a Greenspan-portfólióból természetesen nem maradhatnak ki a balliberális kritikák sem. Túl hamar a keblére ölelte az új elnököt, feltűnő lelkesedéssel üdvözölte Bush adócsökkentő csomagját, semmiféle ellenvetést nem fogalmazott meg a republikánus kormány gazdasági koncepcióival szemben és így tovább. A demokraták még nem bocsátották meg azt, hogy a „tough bird” túl merészelte élni Amerika első posztmodern elnökének nyolcéves országlását. Egy élő legendával azonban nagyon nehéz felvenni a versenyt. Alan Greenspan örökre bevéste nevét a modern gazdaságtörténelem aranyoldalaira. Utódjára a greenspani hagyomány minden bizonnyal hatalmas erőfeszítést igénylő megőrzése vár.