Hogyan lettem ismét nemzetiszocialista?

Emlékeznek még Bergman Kígyótojás című filmjére? Volt benne egy tükör, melyben nemcsak képmásunkat láttuk, hanem megfigyelt, sőt – az üveglap mögötti erő –, irányított is. A megfoghatatlan rettegés misztikusan kúszott át a film szövetén. Képzelt és valódi árnyak, kimondatlan szavak, megalázottság, lüktető félelem. A személyiség megtörése és feladása során új, rémítő világ épült. A fényre került paranoid hüllő kúszott, mászott, tekeredett, halálos, nyálkás öleléssel befonva minden örök emberit maga körül.
Nézem tükörképem, és visszatekint rám a korunk magyar médiája által világra hozott szörnyszülött, a pőrére vetkőztetett fasiszta etalon: polgári, nemzeti érzelmű, 182 centiméter magas, szőke, kék szemű, katolikus, fradista, háromgyermekes, egykoron szolnoki lakos. (Ugye, tudják, hogy ez minden valamirevaló hazai szélsőséges szülő lakhelye?)
Ez a mára elátkozott élet nem túl ígéretes pedigrével indult. A nagyszülők megjárták és túlélték a két világégés pokoli bugyrait, a Corvin-láncos Horthy Miklós katonái voltak. Harctéri bevetéssel, önfeláldozással és a borzalmak között egyre növekvő emberséggel. Rákosi alatt, egy éjszaka mindenükből kiforgatva, kitelepítve, életüket mentve, a semmiből újrakezdhették. Ők sohasem panaszkodtak! Nagybátyám az ’56-os vidéki munkástanácsokban szervezkedett, ezért hálából felépíthette – deklasszált grófok és főpapok társaságában – a kunmadarasi szovjet katonai repteret. Apám mint megbízhatatlan kulákgyerek, katonai munkaszolgálatos lett, nem önszántából. Ilyen történelmi terhelt családi háttérrel nem csoda, ha naivan és idealistán tizenkét évet adtam életemből a ma már általában is elkárhoztatott demokratikus ellenzéknek.
A részleges elitváltás időszaka
Társadalomra veszélyes nézeteim már kora ifjúságomban megmutatkoztak, melyre több bírósági ítélet, elzárás és házkutatás figyelmeztetett. Téves eszméim megérdemelt jutalmaként országos foglalkoztatási tilalom alá estem, elkobozták útlevelem, majd az ország elhagyására ösztönöztek. Maradtam. Ők is maradtak.
Ma is látom emlékeim tükrében az egyik szolnoki vallatótiszt, Pintér István százados izzadt, alkoholtól pöffedt homlokát és a háttérben vadászgörényként megbúvó politikai tisztet, Urbán elvtársat, amint győzködnek: – Maga olyan rendes, értelmes ember. Miért keveredik fasiszták közé? Ekkor sütötték rám először e lemoshatatlan, égető bélyeget. Így lettem később a Szabad Európa Rádió emlőin nevelkedett, nemzetellenes bűzbomba. Akkor, ott az ember a zsigereiben érezte: ha a kommunisták fasisztáznak, igencsak rendben mennek a dolgok, változás lesz. Így is történt, elérkezett 1989, a rendszerváltozásnak nevezett részleges elitváltás zaklatott időszaka.
Akkortájt lettem feltétlen híve néhány „elvetemült gonosztevőnek”. Így Franz Joseph Straussnak, aki a földre bombázott és felperzselt Németországnak visszaadta az önbecsülését. Ronald Reagannek, aki makacs szívósságával megtörte a kommunista világbirodalom robosztus gerincét, valamint Lech Walesának, aki az ellenállás lángját egyéni bátorságával sem engedte elhamvadni.
Napjaink külföldi politikusai közül is csak Európa és az új világ „fenevadjai” érdekelnek. Az istennek sem akartam utcára vonulni Ausztria blokádjánál, sőt szimpatizáltam az osztrák nép akaratával. Betegesen tetszett Jörg Haider kaján vigyora, a népszerű, Mussolini-utódként emlegetett olasz Berlusconi, a svájci internacionalizmust sárba tipró Blocher, a spanyol miniszterelnök vagy a lib-orális szobában nagytakarítást végző texasi George W. Bush.
Kis magyar sajtókörkép
Ám az ítélkező, politikailag korrekt magyar média hatására egyre jobban ordas eszmék uszályába kerültem. Képes lettem hajnalban felkelni a Vasárnapi Újság kedvéért, végigderülni a péntek esti Sajtóklub duhajkodásait, majd innen éjszaka betérni Feró Magyar ATV-s, szellemfüstös korcsmájába. Az önkínzás fokozásának érdekében minden vasárnap este kimazsoláztam a nyíltan és uszítva kampányoló A Hét című agresszív kormányműsort. (Ezt, mint hallom, mára kiherélték.) Autórádióm most is a mezei lajbisok által szerkesztett Pannon Rádióra van állítva, és ami már abszurdum, elvonási tüneteim vannak, ha nem kapom meg időben a jobboldal harci vérebének tartott Magyar Nemzetet, az elegánsan nacionalista Magyar Demokratát és a nyíltsisakos „szájtépő” Magyar Fórumot. A csütörtök tehát az én napom!
Az újságírók fekete- és barnainges hordáinak vezérürüit hallgatva újabban mámoros érzés kerít hatalmába. Bencsik András rögeszmefuttatásai, Seszták Ágnes vezérgonoszkodásai, Járai Judit pakisztáni helyszíni riportjai, Bayer Zsolt dühkitörései, Chrudinák Alajos szentföldi elemzései és Lovas István internetes jobbegyenesei kihagyhatatlanok. Néha még a humorérzékemet is elveszítem, ilyenkor Pilhál György és Sándor György írásai felett sírom tele a zsebkendőt.
Ilyen nagyfokú szellemi fertőzöttség és leépülés esetén illik pszichológushoz fordulni, de ez az elátkozott, démonizált közéleti métely nem enged. Ha könyvesboltba lépek, azonnal Püski- vagy Kairosz-könyveket keresek. Izgatottan pásztázom a polcokat Tóth Gy. László, Lakatos Pál, Franka Tibor, Szentmihályi Szabó Péter, Gyurkovics Tibor vagy a legnagyobb élő magyar drámaíró, Csurka István könyvei után kutatva. Az elfajzott költők köteteit sem hagyom ki! Imádom Döbrentei Kornél indulatát, Csoóri Sándor megfontoltságát, Nagy Gáspár éleslátását és Csukás István gyermekien tiszta világát. Hát igen, lehet kórusban pfujolni.
Micsoda szedett-vedett társaság ez, a kozmopoliták sírásói. Sajnos, a történelmi közelmúlt balliberális pápaszemét sem tudom már magamra ölteni, hiszen Kiszely Gábor, M. Kiss Sándor és Schmidt Mária torzító történelmi fércmunkáinak befolyása alá kerültem. Ráadásul művészettörténészként az őshazáról dezinformáló Pap Gábor, irodalomtörténészként a katonásan hungaristának tartott Nemeskürty István professzor dobogtatja meg szívemet. Régi ideálommal, az 1956-os forradalommal sem vagyok másként. Az akkori eseményeket nem tudom a Petőfi-kör által kirobbantott szocialista fordulatként kezelni. Nekem csak a névtelen utcagyerekek, a megszálló szovjet tankoknak Molotov-koktélt felszolgáló pesti srácok imponálnak. Órákig képes lennék a hazaemigrált Pongrátz Gergely, az önfejű Rácz Sándor és a feltüzelt Wittner Mária gyúlékony emléktöredékeit hallgatni.
A fasiszta neonáci pondró idővel beljebb rágta magát lelkemben, ezáltal teljesen elveszítve józan ítélőképességemet. Próbáltam világpolgárként szórakozni a multik plázás oázisában, de nem ment. Itt van például a zene, ösztöneink ereje. Először Wagnerrel kezdtem, majd jött az ócska, avítt, molylepkerágta Bánk bán. Később rákaptam Pege Aladár ízére. Ezt követően Szörényi Levente múltmerengő sirámait, Sebestyén Márta és Szvorák Kati balkáni etnozenéjét dúdolgattam, majd átsiklottam a nemzeti progesszió dinamikus csótányára, Nagy Feróra és a Tankcsapdára. Innen már egyenes út vezetett a szakadékba; Beregszászi Olga transzirredenta katonadalainak feudálfasiszta világáig.
Akkor most ki változott meg?
De említhetném a filmművészetet is. Mészáros Márta Naplóinál tartottam. Amikor Sára Sándor huszárjai átvágtattak rajtam, ott már tudtam, nagy a baj. Kétségbeesésemben megnéztem Andrzej Wajda Pan Tadeuszát, és még aznap a pénztelenül tehetségtelen Koltay Gábor nacionalista ömlengését, majd hazafias örömömben kirohantam az utcára. Futás közben eszembe jutott Balczó András maradandó sportteljesítménye, a sportról pedig Schmitt Pál olimpiaviselt diplomata. Annyira megijedtem önmagamtól, bűnös gondolataimtól, hogy behúzódtam egy félhomályos templomzugba. Látom ám, amint a szószékről dr. Hegedűs Lóránt tépi fel a klerikális tályogot, az izgága Tőkés László püspök emberi és politikai nagyságát ecsetelve. Csak állok és bámulok.
Körülöttünk mennyi fasiszta! Gyülekeznek, összefognak, mosolyognak, ölelkeznek. Na, szépen vagyunk, itt a millennium! Akármerre lépek, Melocco Miklós, Kő Pál, Szervátiusz Tibor korszerűtlen szobrai nőnek ki a földből. Somogyi Győző kurucainak történelmi arcképcsarnoka régi, csodálatos színekben pompázik. Makovecz Imre és Csete György templomot épít, nem pártházat, és épül már az ezerszer elátkozott Nemzeti Színház is ebben a szitkozódó virtuális falanszterben. Remélem, fellép majd színpadán a nyakas Dörner György, a „Széchenyi-epigon” Eperjes Károly, az örökmozgó Raksányi Gellért, a keserű Berek Katalin és az állástalan Horváth Gyula. Ők mindanynyian a toleráns, liberális közutálat céltáblái korunk rémségeinek kicsiny boltjában.
És végül itt vannak még a letaglózott közéleti emberek: kedvenceim a „véresszájú” Kövér László, a kis „sárkányfogvetemény” Rogán Antal, a lebuzizott Tarlós István, a lehülyézett Grespik László, a csupaszív szívsebész Papp Lajos, a bársonyosan mutáló Bőzsöny Ferenc és a síron túli Kiszely István. Ha így körbetekintünk, sokan vagyunk mi, lefasisztázottak.
Szép nap ez a mai! Fogom a három gyerek kezét, ballagok velük csendesen Weimar felé félúton. Megmutatom nekik az Országházban a Szent Koronát, elzarándokolunk a Feszty-körképhez és Babba Máriához Csíksomlyóra. Teszünk egy virágot a Regnum Marianum keresztjére, lődörgünk egyet a kicsinosított Hősök terén. Integetünk a Szent Jobb körmenetnek, megemlékezünk Erdélyről és Trianonról, megcsodáljuk a nyalka huszárokat, és várjuk a nemzetőröket. Elmegyünk a Kossuth-címeres hegyaljai pincékbe, a szentendrei skanzenbe, a tiszai töltésekhez, az újra felépült párkányi hídhoz, a parlamenti tűzijátékhoz, és integetünk. Öröm látni, hogyan csattogtatja a szél ismét a trikolórt Visegrád romjain.
Itt állok a tükör előtt, és látom azt a boldog emlékezetű napot, melyen elmondtam első ellenzéki szűzbeszédemet a Szilágyi Erzsébet fasoron felállított Raoul Wallenberg-szobornál. A hivatalos ünnepséget követően remegő térdekkel álltam oda a sokat szenvedett zsidó polgártársaim elé, akik körülvettek testük gyűrűjével és biztattak:
– Csak mondd, ne félj! – Akkor ott nem gondoltam, hogy egy évtized múltán egykori sorstársaim fasisztáznak le ismételten, helyrebillent nemzeti önbecsülésem ürügyén. Mi mást mondhatnék:
– Vállalom!
Hallom a média aktuális nácivadászainak kaffogó fogait, a tetemcafatos Majsaik és Kossu-
thozók vérszomjas üvöltését. Érzem, hogy megfeszül a rabszíj, csörren a vaslánc, emelkedik a kancsuka. Közeledik a választás napja, indulhatsz Hágába!

A szerző az Inconnu Művészcsoport tagja, egykori ellenzéki