Új moralisták, farizeusok (12. rész)

A Népszabadság január 15-i számának 4. oldalán Kósáné Kovács Magda indignált hangon imigyen nyilatkozik: „Az MSZP sokszor tanújelét adta annak, hogy szolidaritást és közösséget vállal a határon túli magyarokkal, nem szorulunk rá arra, hogy nemzeti érzésből kioktassanak bennünket.”
Rendben van. Kioktatás helyett vegyük elő nagy hatótávolságú, múltba látó készülékünket, és pillantsunk bele. Ha ügyesen állítgatjuk az élességet, hamarosan feltűnik előttünk 1983 nyara…
1983-ban Duray Miklós csehszlovákiai magyar nemzetiségű állampolgár megírta Kutyaszorítóban című művét, amelyben számot adott a Trianonban nagyhatalmak által megalázott, majd a szocialista internacionalista utódállamokba kényszerített magyar nemzeti kisebbség sanyarú sorsáról. Duray könyvéhez Csoóri Sándor írt előszót, amelyet kicsempészett az Egyesült Államokba, és az ott nyilvánosságra került.
Ami ezután történt, arra azért 1983-ban már kevesen számítottak.
Knopp András (van-e ki e nevet nem ismeri?) felhívta Csoórit, és barátian érdeklődött néhány dolog után. Mikor írta, hol írta, hogy vitte ki Amerikába stb. Ahogy akkor az elvtársak beszélgetni szoktak. Majd Köpeczi Béla művelődési miniszter összehívta az írószövetség elnökségét, és bejelentette, hogy az elvtársak azt óhajtják, az elnökség egy nyilatkozatban ítélje el Csoórit. Ezen a ponton azonban hirtelen megbicsaklik a velejéig rothadt Kádár-rendszer apparátusa, ugyanis az írószövetség elnöksége egyszerűen nem hajlandó kiadni egy ilyen nyilatkozatot. Sőt, Csurka István tiltakozásképpen egy levelet ír, amelyben lemond elnökségi tagságáról. Hubay Miklóst, az írószövetség elnökét berendelik a pártközpontba, de nem törik meg. Végül aztán Köpeczi Béla művelődési miniszterre marad a feladat, ő ítéli egy év szilenciumra Csoórit. A megyei lapokat és szerkesztőségeket külön értesítik, hogy semmit sem közölhetnek a költőtől, őt magát pedig „nyomatékosan megkérik”, hogy semmiképpen se próbáljon külföldre utazni.
Mikor mindezzel végeztek, Kádárék még megírtak egy bocsánatkérő levelet, amelyben elhatárolják magukat a nacionalista Csoóritól és Duraytól. Ezt a levelet pedig elküldték minden „testvéri szocialista ország” nagykövetségére. Durayt pedig kisvártatva bebörtönözték.
Ismételjük meg az évszámot: 1983.
S csak úgy kíváncsiságból nézzük meg, a ma nemzetükért és a határon túli magyarokért oly nagyon aggódó MSZP-sek közül ki micsoda volt akkoriban.
Lendvai Ildikó az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának alosztály-vezetője éppen, s mint ilyen, Knopp elvtárs beosztottja. Azok kedvéért, akik mégsem ismernék Knopp elvtárs nevét, felidézzük a volt Szabad Nép-es Várkonyi Tibor írását a Magyar Hírlap 2000. december 5-i számából: „Az illető elvtársat Knopp Andrásnak hívták, és közvetlenül Aczél György beosztottja volt. Olyan fontos elvtárs, hogy Révész Sándor Aczél-könyve tucatnyi hivatkozási pontban említi meg áldásos tevékenységét. Munkaköre kiterjedt és változatos; alárendeltjei rendszerezték listába a külföldi sajtóban megjelent korabeli ellenzéki megnyilatkozásokat. (…) Ők tartották számon, ki miért telefonozott és kinek, esetleg szűk, de azért megfigyelt baráti körben ki mit mondott, hol hajolt össze suttogva egy-két magyar.”
Várkonyi már csak tudja. S így őtőle mi is tudjuk végre, mivel is foglalkozott akkortájt Lendvai Ildikó, Knopp András beosztottja, az MSZP mai sajtószabadság-felelőse…
De haladjunk tovább. 1983-ban Horn Gyula az MSZMP KB külügyi osztályának munkatársa, pontosabban osztályvezető-helyettese, míg Kovács László ugyanott alosztályvezető. Feltehető, hogy e két derék komcsi apparatcsik akár részt is vett a „nacionalista” Csoórit elítélő, bocsánatkérő levélke fogalmazásában. Medgyessy Péter pénzügyminiszter-helyettes, ebbéli minőségében nem foglalkozik a szemét magyar nacionalistákkal, minden erejét arra összpontosítja, hogy Kádár Magyarországának sikerüljön felhalmoznia a lehető legnagyobb külföldi adósságot.
Nos, ezek a hölgyek és urak fedezték fel magukban mára a nemzeti érzést, sőt, a nemzeti elkötelezettséget. S el ne felejtsük, hogy ezek voltak azok is, akik a megalázott és földön fekvő Csoóriba még belerúgattak néhányat egy bizonyos Hajdú János nevű senkiházival, aki hálából meg is kapta elvtársaitól a HÉT főszerkesztőségét, majd a svájci nagyköveti posztot, végül pedig, az 1994-es restauráció idején Horn megkínálta a parlamenti képviselőséggel is. Ezek azok, akik a nemzetközi szocializmustól indultak, és mára sziklaszilárdan rátaláltak a „nemzeti” szocializmusra.
Ahhoz azonban, hogy ez utóbbi folyamatot nyomon követhessük, le kell cserélnünk nagy hatótávolságú, múltba látó készülékünket egy kis hatótávolságúra. Amivel éppen csak az elmúlt egy-két esztendőt állíthatjuk élesre. S ezzel a készülékkel azt is láthatjuk, miképpen aljasodott el végképpen mára a magyar sajtó nagyobbik része, az a része, amelyik nélkül nem is lenne már SZDSZ, de MSZP se nagyon…
Egy-két esztendővel ezelőtt az 1983-ban Csoórit, a határon túli magyarságot és a nemzeti érdeket az internacionalizmus oltárán feláldozó szocialisták és a velük szövetséges sajtó azzal volt elfoglalva éppen, hogy szorgosan gyalázza Ausztriát, s persze a magyar kormányt, amiért nem ugrik bele az osztrákok elleni bojkotthisztériába.
Gömöri Endre, a Népszabadság rendszeres külügyi szakértője 2001. augusztus 16-án „Herr Haider kétfrontos háborúja” címmel ír hosszabb jegyzetet. Ebben olvashatjuk a következőket:
„(…) Haider válasza: a kérdést nem úgy kell megfogalmazni, hogy Magyarország vagy Szlovénia beléphet-e. Haider receptje szerint ezt is lehet kérdezni: Egyetért-e ön azzal, hogy a keleti kiterjesztés miatt növekedjenek Ausztria EU iránti pénzügyi kötelezettségei? Ügyes – mondanák Pesten. Haider az osztrák polgár zsebének védelmébe csomagolná az EU-kiterjesztés megtorpedózásának politikáját. (…) Velünk szemben Haider a magyar munkaerő állítólagos tömeges beáramlása miatti irreális aggodalmakra játszik. (…) A legutóbbi napok vitái arra utalnak, hogy a magyar, szlovén EU-csatlakozás előtt keresztbe fekvő osztrák szélsőjobb mindezt egy későbbi, tényleges hatalomátvétel eszközének is tekinti.”
Érdekes: a magyar munkaerő tömeges beáramlása ezek szerint irreális veszély, s ennek emlegetése a szélsőjobb fegyvere… Értjük. De nézzük tovább! A Magyar Hírlap 2001. augusztus 7-i vezércikke a következő megállapítást teszi: „A szélsőjobboldalra általában jellemző, hogy remekül lecsap a kínálkozó lehetőségre. A sértődött embercsoportok könnyen valami, valakik ellen hangolhatók. Magyarországnak a státustörvény miatt most amúgy is vitája van a környező országok egy részével. Nem hiányozna még egy magyarellenes hullám Ausztriában, ami, ha célt nem is érne, de megkeseríthetné az Európai Unióba vezető utunkat.”
Ezt is értjük… A szélsőjobb persze kihasználja a lehetőségeket… Hát akkor nézzük a többit is! Az SZDSZ házi lapjában, a Beszélőben Törzsök Erika imigyen fogalmaz a 2000/11-i számban: „Le Pen Franciaországban, Schönhuber Németországban, Haider Ausztriában és napjainkra Magyarországon a MIÉP és a kisgazdapárt egyes politikusai állítják saját céljaik szolgálatába a közvélemény bevándorlással kapcsolatos aggodalmait. Be kell lássuk, a xenofóbia nem csak a román politika hatásosan forgatott eszköze politikai kampányok idején. A szélsőjobboldali pártok sikere pedig beszűkíti a hagyományos pártok mozgásterét.”
Hűha, ez egyre érdekesebb, ugye? A szemét szélsőjobb ráhajt a xenofóbiára, és ezzel szerez szavazatokat! De még mindig csak az elején vagyunk! Nézzünk most néhány politikusi megnyilvánulást.
Az ATV 2000. március 23-i adásában a vendég Horn Gyula. A műsorvezető szembesíti Hornt Haider azon kijelentésével, amely szerint addig szó sem lehet hazánk EU-csatlakozásáról, ameddig a magyar bérek nem közelítenek az uniós átlaghoz. Horn Gyula erre így reagál: „Ezt Haider mondja, és ez a legnagyobb csalások, szemétségek közé tartozik, tudniillik ha elgondolkodik Haider úr, nagyon jól tudja, hogy ezek a szerencsétlen országok, amelyek olyan óriási áldozatokat hoztak a rendszerváltásért, az átalakulásért, ezek nem boldogulhatnak csak a saját erejükre támaszkodva.”
Ugyanakkor Orbán Viktor miniszterelnök is interjút ad a Magyar Rádiónak; lényegében ugyanazt mondja, amit Horn: „(…) Hátrányos Magyarország uniós tagsági esélyeire nézve a legnagyobb osztrák kormánypárt álláspontja. (…) Hogyan lehet egy szovjet érdekövezetbe szorított vagy dobott kis kontinenssel, Közép-Európával szemben, lengyelekkel, magyarokkal, csehekkel szemben azt a követelményt megfogalmazni, hogy csak akkor lehetnek részei az összeurópai politikának, ha ugyanazt az eredményt érik el, mint azok, akik nem szorultak a világ szerencsétlenebbik részébe (…)?”
A rend kedvéért említsük meg, hogy Kovács László a tv2 reggeli adásában már másnap reagál Orbán szavaira, és ezt mondja: „(…) Helyes-e, hogyha a miniszterelnök akkor tiltakozik, amikor konkrétan Magyarországot esetleg érintő megnyilatkozásról van szó, akkor azt mondja, hogy ez egy kirekesztő dolog, amit Haider képvisel – most egy legutóbbi nyilatkozatára gondolok –, de ha ő nem a magyarokat rekeszti ki, hanem a cseheket, szlovákokat, lengyeleket, szlovénokat, akkor nekünk nincs szavunk, akkor rendben van.”
Brutális szembesülni azzal, hogy milyen pofátlanul hazudozik Kovács. De most nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy Horn és a szocialisták akkor felháborodva utasítják el Haider azon kijelentését, hogy ameddig a magyar bérek nem közelítik meg az uniós átlagot, addig szó sem lehet csatlakozásunkról. Ugyanezek ma a státustörvény és a magyar–román megállapodás kapcsán kijelentik: „A szocialisták álláspontja szerint nincs szükség külföldi munkások százezreire, mivel a hazai foglalkoztatottsági szint elmarad az uniós átlagtól.” (MH, január 5.) Továbbá: „Kovács László (…) hazugságnak nevezte azt, hogy az Orbán–Nastase-paktum nem veszélyezteti a magyar munkavállalók helyzetét.” (MH, január 7.) Ez volt az a sajtótájékoztató, amelyen Hornból feltehetőleg oroszlánt csinált a vodka, és a következő mondatokra ragadtatta magát: „Módosítani kellene ezt az elcseszett, két bal kézzel összehozott egyezményt.” Persze, ebben sem Horn arcpirító surmósága a lényeg. Ettől kezdve legfeljebb a pufajka után az „elcseszettről” is mindenkinek Horn Gyula jut majd eszébe. De az, hogy a szocialisták az alacsonyabb román bérekre hivatkozva százezrek beözönlésével riogatják a magyar polgárokat, hogy a tébé és a munkaerőpiac összeomlásáról vizionálnak, az az aljasságnak, a demagógiának és a felelőtlenségnek olyan foka, ami egyszerűen lenyűgözi az embert. És akkor még elő sem vettük azokat a nyilatkozatokat, amelyekben mondjuk Filló Pál szocialista képviselő azt firtatja, hogy tervezi-e a kormány „a munkaügyi és idegenrendészeti ellenőrzések sűrítését a feketemunkások ellen” (MH, január 15.), vagy Horn másik beteg mondatát, amely az Info Rádióban hangzott el január 14-én, s amelyben azt mondta ez a szerencsétlen, hogy „nemcsak a munkaerőpiacra, hanem az egészségügy és a közbiztonság helyzetére is káros hatással lesz a megállapodás.” (Népszava, január 15.)
Értjük. Tehát a külföldi munkavállalók genetikusan kódolt bűnözők netán? Hol van ilyenkor az SZDSZ emberi jogokra oly nagyon érzékeny csapata? Hol van Kaltenbach Ombudsman Jenő? Hol a számonkérő sajtó? Sehol. Mert az emberi jogok is, az európai normák is, a „pc” közbeszéd is kampány- és érdekfüggő ennél az ellenzéknél és ennél a sajtónál. Lássunk erre vonatkozóan még néhány idézetet! A Népszabadság 2000. február 12-i számában Szászi Júlia interjúja olvasható Jörg Haiderrel. Szászinak mindjárt az első kérdése igen élesen rávilágít arra, miről is beszélünk: „Ez a téma az FPÖ politikájában fontos szerepet játszik – belföldön az osztrákok munkahelyeit veszélyeztetők beözönlésének rémképe kelt félelmet. A választási kampány ideje lejárt, a szövetségi kormánypárttá vált FPÖ módosítja-e a hangsúlyokat?”
Ugyan miért nem teszi fel most pontosan ugyanezt a kérdést a Népszabadság a minden mértéket elvesztett Magyar Szocialista Párt valamelyik vezetőjének? Aztán: ugyanez a Szászi Júlia a lap 2000. április 8-i számában hosszú cikket ír Háziállattartók és külföldiek kíméljenek címmel. Ebben olvashatjuk a következőket: „Lejárt az ideje az olyan megnyilatkozásoknak, hogy a »külföldiek tudatosan több gyereket hoznak a világra a nagyobb családi pótlék kedvéért«, »elveszik a munkahelyet az osztrákok elől«, a »románok született zsebtolvajok«”. Tényleg lejárt ezeknek az ideje, Szászi Júlia? Vagy csak az osztrákoknál, és csak 2000-ben? Nálunk pedig hajrá, adj neki, hiszen kampány van, és a volt bolsevikokat, az összes moral insanityt vissza kell hazudni a hatalomba?… Mert ugye, Szászi Júlia azt is leírta abban a cikkben, hogy „az ezerszer megcáfolt, egyes esetekben nevetséges állítások behatoltak a polgárok tudatába, gyűlöletet keltettek. Sokakat egyszerűen megnyugtat, hogy van kit okolni saját romló helyzetükért. Az ellenérvekre kevesen figyelnek, arra, hogy az Ausztriában hivatalosan letelepedett 739 ezer külföldi ma nagyobb összeget fizet be társadalombiztosítás, nyugdíjjárulék és adó formájában a közösbe, mint amennyit kivesz.”
Tényleg, Szászi Júlia? Tényleg, Népszabadság? És most, amikor Mikola István azt állítja, hogy a munkát vállaló külföldiek befizetései növelni fogják a tb-kasszát, akkor Kis Tibor így vélekedik a vezércikkben: „mert ha hinni lehet Mikola miniszternek: Romániából e megállapodás alapján kizárólag a makkegészséges, vasgyúró adoniszoknak lesz esélyük arra, hogy a jövőben hagymát válogassanak Makón. De Matolcsynak azt a kijelentését is, hogy az egyezmény nem befolyásolja érzékelhetően a munkaerőpiacot, nyilván legalább olyan komolyan veszi majd a közvélemény, miként legutóbbi hruscsovi prognózisát, amely szerint 10–15 éven belül elérjük majd az uniós fejlettségi életszínvonalat.”
Persze Kis, hiszen ti majd tesztek róla, hogy ne vegye komolyan, igaz? Ti ezért vagytok, nemde? Ellenben 2000. február 26-án a HVG-ben megjelent Róna-Tas Ákos Gazdasági okoskodás című cikkét illenék halálosan komolyan venni, ugye Kis, ugye Népszabadság, ugye liberális, baloldali, végtelenül tisztességes magyar sajtó, ugye MSZP, ugye SZDSZ? Hiszen akkor Róna-Tas ezt írta: „Itt van mindjárt Jörg Haider. A bevándorlók, legyenek azok magyar építőmunkások, kínai vendéglősök vagy horvát számítógépes szakemberek, állítólag elveszik a munkát az osztrák polgár elől, aki ezután gazdasági érdekei védelmében szavaz Haiderre. Ugyane