A Bokros-csomag gazdaságtörténeti cezúra

A XXI. század Magyarországának első választásán két gazdaságpolitikai koncepciót képviselő politikai tábor feszül egymásnak. Az egyik egyértelmű és kiérlelt megoldások halmaza, a másik vitákban formálódik, keresi adekvát megoldásait és intézményeit. Az előbbit az MSZP és az SZDSZ ellenzéki párt képviseli (bár az azonosságok mellett hangsúlybeli különbségek is érzékelhetők), míg utóbbit a Fidesz. Ennek lényegét a miniszterelnök a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évadnyitó rendezvényén a gazdasági patriotizmus kifejezéssel kísérelte meg viszszaadni, s azzal az okfejtéssel próbálta körbejárni, hogy elméleti közgazdászok gazdaságpolitikai doktrínái gazdaságra való rászabadításának a gazdasági élet szereplői innák meg a levét, ezért a gazdaságilag sikeres országokban nem is jutnak szóhoz a gazdaságpolitika alakításában. Röviden szólva: doktrinerség helyett gyakorlatiasságra van szükség. Az alábbiakban a két egymásnak feszülő gazdaságpolitikai koncepció közül az MSZP–SZDSZ-ét elemezzük, amelynek fő oka, hogy a Fideszé ennek kritikájaként, ellenhatásként van születőben-formálódóban.
Két dolgot szükséges előrebocsátanunk. Az egyik, hogy a gazdaságpolitikai összefüggések meglehetősen bonyolultak, ráadásul az egyes álláspontok elfogadásához vagy elutasításához komoly érdekek fűződnek. Emiatt nem csupán egy bonyolult probléma megértése jelent gondot, hanem ezt megelőzően a művileg keltett homály eloszlatása is (az utóbbi energiaigénye jócskán nagyobb az előbbinél). A másik, hogy gazdaságpolitikai programok ritkán bizonyulnak választásokat eldöntőnek – pedig itt tényleg a bőrünkre megy a játék.
A legújabb kori magyar gazdaságtörténet legfontosabb cezúrája vitán felül állóan az 1995. évi Bokros-csomag. Az Antall–Boross-kormányok (1990–1994) egyik legfőbb társadalompolitikai törekvése az volt, hogy a rendszerváltozás veszteseit lehetőség szerint megóvja a gazdasági válság legnegatívabb következményeitől, segítse túlélésüket a gazdasági növekedés beindulásáig. Az MDF azért vesztette el az 1994. évi választásokat, mert a szavazók szerint e téren nem megfelelően teljesített, s az MSZP azért szerzett abszolút többséget, mert bíztak abban, hogy az MDF-fel ellentétben erre képes lesz. Horn Gyula és kormányának többsége ezt így is gondolta, s az előjelek sem voltak rosszak: éppen hatalomra kerülésük évében indult meg a növekedés.
Azonban 1994–1995 fordulójára a gazdaság külső egyensúlyi problémái kiéleződtek (a belsők is, de ez önmagában nem lett volna végzetes), amihez tagadhatatlanul erősen hozzájárult az 1992–1993 fordulójától folytatott monetáris politika, amely fő céljának az infláció leszorítását tekintette, mivel úgy vélekedtek – s ezt az álláspontot támogatták a nemzetközi pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank) is –, hogy az infláció magas szintje a gazdasági növekedés beindulása előtt álló fő akadály. Az akkori hibából mindenki tanult, s megszületett a fenntartható dezinfláció doktrínája: az infláció rossz, de annyira mégsem, hogy a gazdasági növekedés vagy az egyensúly rovására történjék visszaszorítása. Érdemes erre emlékezni mindazoknak, akik a gazdaságpolitikán az infláció gyorsabb csökkentését kérik számon: persze hogy lehetne – csak túlzott árat kellene fizetni érte.
E politika fő eszköze a forint felértékelése volt kereskedelmi partnereink alacsony inflációjának „begyűrűztetése” céljából, de az erős export „mellékhatásaként” drágábbá vált az export, olcsóbbá az import – ami rontotta külkereskedelmi mérlegünket, s negatív reálkamat alakult ki, ami csökkentette a megtakarításokat. Ráadásul fő piacainkon ekkortájt kisebbfajta recesszió volt, ami viszszavetette az exportot, s ekkorra fejtette ki hatását a túlzottan szigorúra sikeredett csődtörvény, mely olyan vállalatok felszámolására is vezetett, melyek egyébként képesek lettek volna az alkalmazkodásra. Az egyensúly szempontjából katasztrofális 1993. év után 1994-ben a romlás már csak szerény mértékű, ami a beruházások reálértékének 12 százalékos emelkedésével és az érzékelhetőnek mondható 2,9 százalékos növekedéssel együtt tulajdonképpen optimizmusra kellett volna okot adjon. Minden adott volt ahhoz, hogy az egyensúlyt drasztikus beavatkozás nélkül is jelentősen javítani lehessen 1995-ben.
Mégsem ez történt. Az 1994 végi mexikói válság hatására idegesség fogta el a nemzetközi pénzügyi világot a magyar fizetőképességet ille-tően is. S ha ennek réme felbukkan, csak egy lépés, hogy önbeteljesítő jóslatként valóra is váljon. Ha nincs mexikói válság, simán átvészelhettük volna a nehéz időszakot. Néhány évvel azelőtt, amikor a pénzpiacok érzékenysége még sokkal kisebb volt, ez nem okozott akkora gondot.
A külső egyensúlyi helyzet (a folyó fizetési mérleg) javítása érdekében drasztikus lépésre volt tehát szükség. A forint egyszeri, nagymértékű leértékelésével, valamint a csúszóleértékelés és a vámpótlék bevezetésével minden fontosabb szereplő egyetértett, a költségvetés szociális kiadásainak erőteljes megkurtításának még az MSZP-én belül is akadtak ellenzői. Azonban a Bokros-csomag lényege nem az egyensúly helyreállítása volt – ami a pénzügyminiszter alapfeladata, „kutya kötelessége”, nem olyan különös teljesítmény, amely tapsot érdemelne –, hanem a munkavállalói jövedelmek leszorítása. Ezekben az években (1994 kivételével) a keresetek egyébként is estek, de ez a piaci mechanizmusok hatására történt. A Bokros-csomag azért gazdaságtörténeti cezúra, mert olyan érdekcsoportok kormányzati pozícióba kerülését jelentette, akik jogot formáltak arra, hogy ezt művi – piacon kívüli – eszközökkel is megtegyék.
A Surányi György vezette Magyar Nemzeti Bank 1995. évről kiadott éves jelentése a történteket azzal magyarázza, hogy „a reálkeresetek emelkedése 1994-ben meghaladta a gazdasági hatékonyság javulását, és ez is jelentős tényezője volt annak, hogy az év folyamán az infláció gyorsult, a külső egyensúly romlott. E tendencia megállítása érdekében a gazdasági stabilizáció egyik sarokpontjává a szigorú jövedelempolitika vált.” A fentiek első fele igaz ugyan, de hiba lenne eltekinteni a gazdaságpolitikai helyzet sajátosságaitól: amikor tömegesen indulnak zöldmezős beruházások, s privatizált vállalatok százainál zajlik reorganizáció, akkor nincs „teljesítmény” – bár a jövő megalapozása történik. Ráadásul a még állami kézben lévő vállalatok menedzsmentje általában abban volt érdekelt, hogy cégét minél rosszabb bőrben lévőnek mutassa. Ezt tetézte, hogy a közszolgálati szféra legnagyobb része esetén a gazdasági hatékonyság fogalma értelmezhetetlen. (Ha egy tanár 30 fős osztály helyett 45 fősben tanít, gazdasági értelemben nő a hatékonysága, pedagógiai értelemben viszont csökken, ami a jövőbeli munkaerő gazdasági hatékonyságának csökkenését vetíti előre.) Elméleti lehetőség, hogy a bérkiáramlás inflációt okoz, de csak akkor, ha a nagyobb vásárlóerő szűk keresztmetszettel találkozik, ennek viszont nem igazán van nyoma – az okok tehát másutt keresendők. Viszont tudnivaló, hogy igen erős érdekek kívánják a döntéshozók gondolkodásába vésni, hogy a béremelés inflációt gerjeszt, jobb tehát, ha a bérek maradnak ott, ahol vannak, amit tetéz, hogy rontják a külső egyensúlyt is. Azonban e kettőt ok-okozati öszszefüggésbe állítani hamis: nem az emelkedő bérek indukálta fogyasztói importnövekedés rontja a külső egyensúlyt, hanem a belső megtakarítások alacsony szintje.
Végül az idézetből az következik, hogy a szigorú jövedelempolitika a keresetemelkedés gazdasági növekedéssel megegyező voltát tartja kívánatosnak, ami 1994 után jelentősen visszaesett (1995: 1,5 százalék, 1996: 1,3 százalék), s két év után csak 1997-től folytatódott az érzékelhető mértékű növekedés, de hogyan lett ebből a keresetek reálértékének több mint 10 százalékot meghaladó elvesztése? Nos úgy, hogy ez volt a játék lényege. Ehelyett arról igyekeznek meggyőzni bennünket, hogy „a Bokros-csomag nélkül 1998 után lehetetlen lett volna kiegyensúlyozott növekedést produkálni. Homokra ugyanis nem lehet várat építeni, azaz először stabilizálni kellett, s csak azután elősegíteni a növekedést.” (Emőd Pál: Álomelmélet. Magyar Hírlap, február 16.) A félrevezetés a „Bokros-csomag” jelentésében van. Ugyanis nem egy Bokros Lajos és Bokros-csomag van, hanem kettő. Az egyik az a pénzügyminiszter, aki teljesíti kötelességét, visszaszorítja a folyó fizetési mérleg hiányát, ezzel elviselhető szintűvé teszi folyó fizetési mérlegünket. A másik Bokros piacon kívüli eszközökkel megfosztja piaci viszonyok között kialakult jövedelmük több mint egytizedétől a munkájukból élőket, amivel két évre megakasztja a gazdaság dinamikus növekedését azzal, hogy az eltüntetett kereslet visszaveti a hazai tulajdonú és döntően hazai piacra termelő kis- és középvállalkozói szektor fejlődését. Az 1994– 1995. évi válság már elsősorban nem gazdasági, hanem pénzügyi volt, a gazdaság szereplőinek nagy része már nem volt „beteg” – a néhány évvel azelőtti betegségekből már lábadoztak. A bajok a gazdaság szereplői közötti kapcsolatot biztosító pénzügyi rendszerrel voltak, elsősorban is az ország és a külvilág vonatkozásában. A fenntartható növekedés érdekében stabilizálni kellett.
De Bokros nem csak stabilizált. Amit ezenkívül tett, az az MSZP és az SZDSZ gazdaságpolitikai programjának kiindulópontja.

A szerző szociológus-közgazdász