A Terror Háza megnyitása csak az első lépés

Gyakran hallunk arról, mennyi mindent taníthat nekünk a történelem. Ugyanez vonatkozik azonban a napi történésekre is: a világszerte zajló események megbeszélése késztethet bennünket arra, hogy fontos párhuzamokat leljünk saját múltunkkal, majd napirendre térjünk fölötte.
Napjainkban új jelentést nyert a terror szó. Az Egyesült Államokban a tavaly szeptember 11-én elkövetett támadások után megnőtt a jelentősége. Azon a napon a modern kor legbrutálisabb közvetlen terrorcselekményét hajtották végre ártatlan, különféle nemzetiségű polgári személyek ellen. De mi voltaképpen a terrorizmus? Cédula, amelyet előhúznak politikusok és újságírók, valahányszor atrocitás történik valahol? Vagy van talán tudományos vonatkozása? A terrorizmus tanulmányozása sajnos kétes és zilált múltra tekint vissza, ennek következtében nehéz az utóbbi kérdésre választ adni. Míg a jelenség egykorú az emberi civilizációval, rendszeres tudományos megközelítése különös módon mindössze két generációra tekint vissza, s kezdetben az is kérdéses volt, ki foglalkozzék vele. Így hát kézről kézre adták történészek, pszichológusok, kriminológusok és szociológusok, mígnem a terület elfogadott lett mint a politikatudományok része. A háttér ilyesfajta zavarossága magyarázza meg azt a tényt, hogy a terrorizmus fogalmának napjainkban harminc meghatározása használatos aszerint, hogy az FBI, a Pentagon, az olasz rendőrség vagy valaki más alkalmazza azt.
Ha adós is maradok a tökéletes meghatározással, fontos, hogy felismerjünk néhány jellegzetességet, amelyeket a terrorizmus feltétlenül magán hordoz. Az első ezek közül, hogy a terrorcselekmény szükségszerű végcélja a politikailag új állam létrehozása. A cselekménynek tehát politikai élének kell lennie, mozgatórugója nem lehet pusztán bosszú, nyereségvágy vagy esztelen erőszak. Szükségszerű, hogy az elkövetők az erő alkalmazásával vagy nyomásgyakorlással és félelemkeltéssel a közvéleményt a saját oldalukra kívánják kényszeríteni. Másodsorban a terroristának csoportkisebbséget kell alkotnia, amely az adott társadalom szempontjából törvénytelen. Mindezek mellett pedig a terrorista nem fogadja el a háború szabályait. A nemzetállamok elismerték az önvédelem érdekében alkalmazott erőszak jogát. Ez eredményezte a háború törvénykódexének korszakokon átívelő kialakulását. Beletartozik például a megkötés, amely szerint valamely állam erői elleni küzdelemben csak felismerhető egyenruhát viselő egységek alkalmazhatók, amelyek például nem támadhatnak meg szolgálaton kívüli, civil ruhás katonákat. Ilyesmivel persze a terrorista nem nehezíti a saját dolgát.
A hidegháború alatt kifejlődött politikai terrorizmus az „ártatlanok pedig nincsenek” alapelvet vallotta. Az IRA-nak sem akadt problémája, amikor vétlen vásárlókat vagy saját otthonukban szolgálaton kívül időző rendőröket gyilkolt meg. Emellett a múlt század, különösképpen annak második fele új eszköztár bevetését is magával hozta: világossá vált, hogy a terrorista egyik legfőbb fegyvere a média. Csak hozzájuk kellett férkőzni, s a közvéleményben máris félelmet lehetett kelteni. Ily módon a televízió, a rádió és az írott sajtó a terroristák fegyvertárának új elemévé vált.
Miért fontos nekünk, magyaroknak, hogy a szeptember 11-i eseménytől függetlenül is megismerjük a terrorizmus műszaki, tudományos vonatkozásait? Hiszen Magyarország nem szenvedett a terrorizmustól, sosem volt ETA-ja, IRA-ja, Vörös Brigádja vagy hasonló, ártatlanokat gyilkoló szervezete. Hagyjuk inkább a jelenség boncolgatását az amerikai, brit, francia vagy olasz szakembere, s mi ne foglalkozzunk vele? Semmiképp. Valójában ugyanis nem említettem egyetlen fontos elemet. A terrorizmus jellemzőinek fenti listájából éppen ez a hiányzó tényező az, ami az egész kérdéskört nagymértékben időszerűvé, relevánssá teszi minden magyar számára, határainkon innen és túl.
Ez pedig az, hogy a terrorcselekmények elkövetői – a közhiedelemmel ellentétben – nem csupán államtól független egyének vagy csoportok. Államok lehetnek terroristák, akárcsak államférfiak is. S ha már ezt egyszer elismertük, a bizonyítékul szolgáló, nyilvánvaló példáknak se szeri, se száma. Terrorista volt Hitler, és az volt Sztálin. Az újkori Izrael megalapításában döntő szerepet játszott a palesztinai brit fennhatóság ellen összpontosított terrorkampány, olyannyira, hogy az állam első miniszterei között nem egy volt a győzelmet, a kormányralépést megelőzően fegyveres terrorista. Mostanra világossá kellett válnia számunkra: Magyarország a huszadik században több évtizeden keresztül terrorista állam volt. Attól az időponttól kezdve, hogy a második világháború vége felé uralomra lépett a nyilaskeresztes párt, a nyolcvanas évek végéig, amikor a demokratikus értékekért tüntető fiatalokat a rendőrség még megverte, sőt letartóztatta: ez az ország az államok igen rossz hírű csoportjába tartozott. Kétség esetén vizsgáljuk csak meg a jellegzetességek előző felsorolását, a korszakok valósága és a kormányzás szempontjából. Mind a nyilasok, mind a kommunisták megfelelnek ezeknek.
Mindkettő politikai célállamot kívánt megalkotni, az egyik fasiszta, a másik kommunista diktatúrát, s ennek érdekében egyformán alkalmazott erőszakot, vagy azzal való fenyegetést vélt vagy valós ellenzőivel, Budapest és a vidék zsidóságával, vagy ’56 harcosaival, sőt egyszerűen a lakossággal szemben. A félelem propagandájának terjesztésére mindkét hatalom felhasználta a tömegkommunikáció eszközeit, hogy az ország népét meghunyászkodásra késztesse. Mindezt pedig az elit, a törvénytelenül hatalomra lépő kisebbség követte el a többség akaratával szemben, mindkét esetben. Eközben eltorzította az állam politikai szerkezetét, és semmibe vette nemcsak a háború törvényeinek kódexét, de az emberi jogokét is. Ezekkel a tényekkel szembenéznünk javunkra válna.
Miért fontos azonban nemzetünk múltjának tudatosítását most előtérbe helyeznünk? A NATO-taggá lett, EU-tagjelölt Magyarország ne felejtse el inkább sötét múltját, és koncentráljon csak a jövőre? Azt hiszem, a válasz erre a kérdésre az igazság szóhoz fűződik. Gondoljunk egy percre szeptember 11-e eseményeire és közvetlen következményeire. Háromezer ember halt meg aznap terrorcselekmény áldozataként, s ez a tény maga után vonta egy nemzet demokratikusan megválasztott kormányának döntését, hogy az elhunytak és családjaik nevében vállalja a harcot az igazság jegyében. Nagyarányú katonai műveleteket kezdett tehát, hogy megtalálja és megbüntesse a felelős személyeket. Küldetését pedig el is keresztelte. A neve Végtelen Igazság lett. Senkit sem bátorított arra, hogy békülékeny legyen az ellenséggel, megbocsásson vagy felejteni próbáljon.
Nem hiszem, hogy e helyzet és Magyarország kommunista diktatúrájának utóélete között párhuzamot vonni túlzás lenne, s ezt alaposan alátámasztja az újonnan megnyílt Terror Házának kiállítása. Emlékeztet bennünket arra: a kommunizmus hatalmának alattomossága pontosan abban a jellegzetességében rejlett, hogy terrorcselekményei leggyakrabban zárt ajtók mögött, titkosrendőrségi pincékben történtek, ha lehet, a fasizmus ilyen ténykedésének hatványozott fokán. A Szovjetunión és az ázsiai kommunista rendszereken kívül ritkán zajlott mindez tömeges arányokban. Az erőszak adagolt, egyenletesen terített volt. Ha az embernek van ereje számszerű összehasonlítást tenni, világossá válik, hogy a földkerekség egyetlen terroristahálózata sem volt képes felmutatni az áldozatoknak olyan statisztikáját, mint a kommunizmus. Az IRA, e köztudottan leghatékonyabb terroristacsoport nem egészen háromezer halottért felelős – három évtized alatt. Hasonlítsuk ezt öszsze a Katynban egy nap alatt megölt ötezer lengyel tiszt, a Budapesten 1956-ban – Krisna Menonnak, Pandit Nehru megbízottjának jelentése szerint – 25 ezer magyar és hétezer orosz halott tényével, amelyhez hozzájárul a legfontosabb adat: a Rákosi- és Kádár-korszakban jeltelen sírba elföldelt kivégzettek és börtönben elhunytak száma.
Máris elhangzottak megjegyzések, amelyek szerint túl nagy hangsúlyt helyez a Terror Háza a kommunizmus éveiben elkövetett atrocitásokra, ellentétben a fasiszták rémtetteivel. Nézetem szerint az ilyen bírálat pontatlan és értelmetlen. A drámaian provokatív acél tetőszegély és a bejárat gránittömbjei egyenlő arányokban utalnak mindkét rendszerre, szimbólumaikra. Ha azonban nem tennék ezt, mindössze megalapoznák bennünk a különbségérzetet, ami a magyar társadalomnak éveken át okozott ártalom eltérő mértékét illeti. A fasiszta diktatúra háborúban lépett hatalomra, a tengelyállamok oldalán, hamis remények jegyében, ódzkodva küzdő országban, s néhány hónapra terjedt élete. A kommunista diktatúra békeidők évtizedeinek hoszszas elnyomását jelentette, amely nemcsak a határozott politikai ellenfelekre nehezedett, hanem a társadalom minden tagjára. De foglalkozzunk az összehasonlítással tágabb perspektívában.
A második világháborús híradófilmek, a háborút követő vizsgálatok, a nürnbergi per jegyzőkönyvei, a holokausztmúzeumok anyaga és más kordokumentumok mind-mind bizonyítják számunkra a Harmadik Birodalom és szövetségesei bűneinek mértékét. A Marx, Lenin és Mao nevében elkövetett vétkek arányaiba azonban csupán most, fokról fokra, itt-ott nyerünk betekintést. Ha csak az úttörő francia mű, A kommunizmus fekete könyve konzervatív becsléseire hagyatkozva nézzük is az áldozatok számát, az 1918–22 közötti szovjet mezőgazdasági kollektivizáció kiváltotta éhínségnek ötmillió halottja volt, 690 ezren estek áldozatul az 1937–38-as nagy tisztogatási kampányban, a Moszkva okozta 1932–33. évi ukrajnai éhínség folyamán pedig hatmillióan haltak meg. Mindezeken túl Lengyelországtól Kambodzsáig további tízmilliók sorsa lett halál, kínzás, bebörtönzés, kényszermunka, kitelepítés, lehallgatás, jogfosztottság és karrierben elszenvedett hátrány, mert meg merészelték kérdőjelezni Marx és Engels tanait.
Tagadni a kommunizmus terrorjának arányait tehát lehetetlen. Ez pedig visszavisz bennünket a nemzet szintjére, az elszámoltatás kérdéséhez, amely minden demokráciának és intézményeinek sarokköve. A jogállam létezése magával vonja a törvényt: a bűntett bűnhődést érdemel. S nemcsak azért, mert az áldozat jogain csorba esett, hanem mert azoknak szemében, akiket képvisel, az állam fenn kell tartania legitimitását az igazságszolgáltatás gyakorlásával. Miként lehetséges tehát, hogy Magyarország kommunista politikai elitjének egyetlen volt tagja sem fizetett még szabadságvesztéssel mintegy egy emberöltővel ezelőtt hozott népellenes döntéséért? Vagy valóban azt hisszük, csupán az Andrássy út 60., a Gyűjtőfogház, a Gyorskocsi utca verőlegényei, kivégzői felelősek tetteikért? Hogy az államterror tevékenységét nem a politikai elit kezdeményezte és hagyta jóvá?
Az igazságtétel kapcsán felmerülő kérdések lehetséges válaszai továbbra sem jelentenek érdemben taglalt témakört ebben a diktatúrából demokráciába lépő államban. Egyesek szerint a békés átmenet ára az előző rendszer elitjének büntetlenül hagyása volt, az államterror kitervelőivel és végrehajtóival alkut kellett kötnünk azért, hogy szabadságban élhessünk. Émelyítően kimódolt alkut. Ennek a logikának mentén továbblépve talán azt mondhatnánk: legyünk hálásak a diktátoroknak, amiért „megengedték”, hogy eljuthassunk a demokráciába. Amennyiben azonban született ilyen egyezség 1989-ben az MSZP és az új demokratikus elit között, akkor sem hagyták azt jóvá sem az átlag választópolgárok, sem Rákosi, Kádár áldozatai és családjaik.
Mielőtt azonban azzal vádolnának, hogy békés átmenet helyett vérfürdőt áhítok, nézzük csak a kontextust. Egy szomszéd államban nemrég veszítette el hatalmát annak diktátora, aki most nemzetközi bíróság előtt áll. Nem azért, mert bűntetteket követett el országa ellen, vagy mert diktátor volt, hanem a nemzeti kisebbségekkel szembeni vétkeiért. Minden magyar ellen, Magyarország ellen elkövetett tettekért azonban egyetlen volt vezetőt sem vontak még felelősségre, mindössze vén határőrök jutottak a vádlottak padjára. Ha halálos ítéletek és letartóztatási parancsok aláírásáért a volt politikai elit tagjait perbe fogni kiélezett, szélsőséges javaslatnak tűnik, lehet, hogy csak azért van, mert mi itt, Európa szívében túl büszkék vagyunk a fiatalabb államok példájából való okuláshoz. Miután a diktatórikus, fajgyűlölő rendszer hatalmát vesztette a Dél-afrikai Köztársaságban, az új kormány amnesztiát hirdetett a volt üldözőknek. A felmentésnek azonban megszabták az árát. Az állam nevében tevékenykedő gyilkosoknak és famulusaiknak az újonnan életre hívott békéltetőtanács színe előtt kellett először nyíltan számot adni bűneikről, s ezt végighallgatták áldozataik és azok hozzátartozói. A magyar diktatúra áldozatai vajon nem méltók hasonló igazságszolgáltatásra? A nyilvánosság előtt meg sem nevezhetjük az üldözőket. Akiknek szava, tette kioltotta mások életét, azok békességben nyugdíjba vonultak, vagy éppenséggel közéleti szerepet vállalnak, hogy továbbra is befolyást gyakorolhassanak az átlag magyar sorsára…
Érthetetlen, hogy az erőteljes igazságérzetéről ismert Magyarországon tizenkét évig váratott magára a kommunista múlttal való szembenézés kezdete. Bármiben is rejlik azonban ennek oka, a Terror Házának megnyitásával az ország megtette az első lépést. De csak az elsőt. A Magyarország legelvetemültebb modern diktatúrája által hagyott sebek nem hegednek be addig, amíg nemzetileg támogatott testület előtt nem kezdődik el az eddig elmaradt katarzis, hogy szembenézhessen egymással áldozat és vádlott, az örökké érvényes igazságtétel magyar változatában.

A szerző az Euroatlanti Integrációs és Demokrácia Központ főigazgatója