Az éj sötétjének vége, lassan hajnalodik…

„Hátha meg nem volna halva,
S lehetne még valami…”
(Vajda János)

Így folytatódik, hogy „A nagy tenger éjszakába / Ki-kinézünk olykoron”. Azóta már tudjuk, hogy akkor csak egy hirtelen, nagy vihar után késő este volt, csak az éj kezdete. De az éj jött kikerülhetetlenül, s 1926 augusztusában Kolozsvárott már valóban ott volt: „Éjszaka jön, százötvenéves éj. / S ki éjben születik majd, mit csináljon? / Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon, / S a sírba is reménysugárral szálljon, / Ha könnyel sózott kenyerét megette. / Mert változnak a csillagok felette” (Reményik Sándor).
Ne haragudjanak rám azért, hogy mérnök létemre ráció helyett a bennem kavargó érzéseket idézetekkel próbálom megmutatni, amikor a hosszú hetek óta az úgynevezett kedvezménytörvény körüli, egyre elvadultabb, eszeveszett vádkavalkádra gondolok. Tudják-e azok, akik a szerencsétlen embereket a legalantasabb módon a kenyérféltéssel, a még szegényebb leszel képével riogatják, hogy mit csinálnak? Tudják-e, mit folytatnak, mit gyaláznak és mit váltanak ki? „Nem tudhatom…” Hiszen e hosszú éjben – amelyben nekik, a riogatóknak és elődeiknek elég dicstelen szerep, a sötétség őreinek és fenntartóinak szerepe jutott – oly sok honfitársunk vesztette el a tájékozódását. A sötét éj olyan, mintha a szemünk világa veszett volna el…
Az éj természete olyan, hogy az elején egyre mélyül. Így azután, amikor 1920-ban darabokra szaggattattunk, elsőként a nagyobb darabokat akarták kimenteni a tragédiából, mondva, a többivel, „a szórvánnyal” majd később foglalkozunk. Csak egy szegény szívbeteg költő tudja a jó választ: „Elindulok, mint egykor Csoma Sándor, hogy felkutassak mindenegy magyart!” Ez lett volna jó, de sem ez, sem az nem sikerült, hiszen még nem jött el az éjfél. De aztán eljött és tombolt. Először a „tigrisek” gyilkos hordáit és a szisztematizált emberirtást kaptuk. Azután tankok lánctalpain jött, Sztálin aljas szolgáit és Kádár apró dögeit szabadítva ránk. Falun szokták mondani, hogy mindenre van ember. Volt. Erre is, arra is. A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (lásd náci párt) tobzódását a Magyar Szocialista Munkáspárté (lásd MSZMP) követte. Most az utóbbi aktuális, mert az akar folytatódni. Ekkor már nem a német felsőbbrendűséget kellett szolgálni, hanem a szovjetet, az internacionalizmust, amely a nemzetek felett áll. Mivel pedig mi magyarok valamiért különösen nyomtuk az elvtársak bögyét, ezért nálunk kellett a nemzeti szimbólumokat is a legalaposabban kiirtani. Rákosinak erre kevés ideje jutott, s nehezítette a helyzetét a Szovjetunió első nagy hatalmi válsága: Sztálin halála és a hatalmi harc a birodalom élén. Ráadásul még élt az a nemzedék, amely látott egy kevés fényt az éj leszállta előtt, s elmondta a fiainak (!), milyen a fény.
Én is innen tudom, a szüleimtől, meg papoktól és tanároktól; az Isten áldja meg őket haló porukban is. És akkor a mennyből az angyal ment „sietve / Az üszkös, fagyos Budapestre. / Oda, ahol az orosz tankok / között hallgatnak a harangok”. Mert 1956-ot írtunk. „Mert más lóg a fán, nem cukorkák: / Népek Krisztusa, Magyarország” […] „És minden rendű népek, rendek / Kérdik, hogy ez mivégre kellett. / Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? / Mért nem várta csendben a végét? / Miért, hogy meghasad az égbolt. Mert egy nép azt mondta: »Elég volt.« […] Aztán csend lett.” De az angyal üzenetet hozott, hogy akárhány páncélos szörnyet is küldenek reánk, az mind nem számít, „Mert Csillag ég, hasad a hajnal”. Tudta ezt mindenki. Ezért aztán Kádár és dögei szisztematikus munkába kezdtek, s módszeresen kiirtották az iskolákból, a köztudatból azt, hogy mi a magyar. Már az is tüntetésnek számított, ha télen rendes kucsmában mentem ki az utcára Budapesten. Falun még eltűrték, az népiesch, beilleszthető a proletár nemzetköziségbe, mert a másodrendű parasztság jele. (Az értelmiség volt a harmadrendű réteg, a többiek meg az osztályellenség.) Ekkor alakult át még a „forradalmár” költő, Petőfi Sándor oktatása is. (Elnézést kérek Funár György kolozsvári polgármester úrtól, hogy nem Alexander Petrovicsot írtam. De tudja, mi magyarok már csak olyanok vagyunk, hogy ilyesmivel nem törődünk.) Lassan eltűnt a tanrendből minden olyan verse, amelyik arról a bizonyos fényről beszélt, például így: „Magyar vagyok. Legszebb ország hazám az öt világrész nagy területén.” A mára felnőtt generációból igen sokan már nem is értik, mit is ír, mit is mond ez a túl magyarkodó személy. Nem tehetnek róla, még egy kis gyertyafényt sem mutattak nekik, s elvesztették a szemük világát. Ők azok, akikre támaszkodhatott az éj hatalma. Szegények, kiszolgáltatottak, s ha próbálva a szemüket kinyitni ma fényt látnak, az vakít és fáj, s újra lehunyják…
Mi is történt, legalábbis egy nem túl részletes vázlat szerint? A Kárpát-medence közepén felnövekvő gyermekek mit sem tanultak a teljes medencéről. A részletes földrajz befejeződött a trianoni határoknál, anélkül, hogy tanultak volna bármit is erről az ökológiai egységről. Még azt sem tanulták meg, hogy hol is ered a Tisza vagy a Maros, másról nem is beszélve. A történelemmel nehezebb volt a helyzet, úgyhogy könnyítették a követelményeket, s elnagyolták mindazt, amiből bárki arra gondolhatott volna, nem voltunk mindig kiszolgáltatottak, kicsik, elnyomottak. Sőt sugallták, hogy amíg a nagy testvér „fel nem szabadított” bennünket, addig itt nem is volt igazi élet. A nemzeti viselet e tanított és minden módon, a médiában is állandóan sugallt képben vagy avítt, vagy a szörnyű múlt, a gőgös elnyomók, a „fasiszták” jelképévé vált. Ez persze nem lett volna önmagában végzetes. De a nép, az istenadta nép nem kis része a lelkében megtört. Amikor ugyanis az USA és a SZU megkezdte a nagy kiegyezést 1970 körül, és Mindszenty hercegprímást is kikényszerítették külföldre, majd lemondatták, akkor s még azután sokáig úgy látszott, a világ végleges rendje szerint mi a keleti blokk része lettünk és maradunk is. Ezért nagyon sokan elfogadták, amit láttatni akart velük a hatalom, hiszen ez volt úgymond a megmaradás útja. Nagyon sokan semmit sem mondtak el a fiaiknak arról, hogy nemcsak éj van, hanem fény is, mert így jobb a gyereknek. Társadalmunk egy része sajnos elszokott még a fény gondolatától is, s attól, hogy a nappal sokféle teendővel, fáradtsággal, kötelességgel jár. A társadalmi átnevelés része volt a hamis felsőbbrendűségi tudat kiépítése. Nemcsak azzal a nyíltan kimondott tétellel, hogy a kommunisták felsőbbrendűek, mint a többiek, hogy a szocialista embertípus fejlettebb, és azé a jövő.
De, s most maradjunk csak itthon, a kádári gulyáskommunizmus lényeges része volt annak sugallata, hogy a Nyugat az más, az ugyan sokkal jobban él, de annak nincs jövője, az csak sunyi látszat, s mi majd elsöpörjük őket. Meg az is lényeges eleme volt, hogy itt, a szocialista táboron belül mi magyarok – azaz azok, akik a mai határokon belül élnek, a többi nem (!), az nem magyar, az nem tartozik ide – egy kicsit jobban élünk, mint amazok, a románok, a csehek és a szlovákok, a szovjetunióbeliek. Lényeges része volt, hogy táplálták, erre fel kell vágni… S az is fontos volt, épüljön ki mindenki tudatában, a határ túloldalán nem Ungvár van, hanem Uzsgorod, nem Nagyvárad, hanem Oradea… De az is, hogy aki onnan jön, az mind román, szlovák, szovjet vagy jugoszláv (sic!), s meg kell lepődni azon, mily sokan beszélnek közülük folyékonyan magyarul. Persze sokakon ez nem fogott, hisz legfeljebb dühösebbek lettünk, akik Léván vagy Váradon vagy Szabadkán vagy éppen Csíksomlyón születtünk. Milyen kár, hogy azok közül, akik annak idején ezt a Patyomkin-falat segítettek áttörni, néhányan ma az újraépítésén fáradoznak. Lehet, hogy amit akkor tettek, nem volt más, mint egy nem túl átgondolt szovjet terv része a kényelmetlenné vált, a Kommunista kiáltványt szó szerint végrehajtó (például falurombolás) Ceausescu megregulázására.
Így már nem oly érthetetlen, hogy a kedvezménytörvény a fentiek szerint élteknek – bár egy részük még megszavazta – kényelmetlen, amelytől meg kell szabadulni, ami ellen minden követ meg kell mozgatni, s amelyet meg kell változtatni akár azon az áron is, hogy „határon túl rekedt” magyarokat romboló erőkkel együttműködnek. Nem csoda, hogy a Népszava arra vetemedett: az első magyar családot – Felvidékről –, akik a magyar- igazolványt átvették, szlovák családnak nevezte. Nem csoda. Egy életen át ezt tanulta és a csontjaiba ivódott, hogy ezt kell mondani. Csakhogy már több mint tíz éve elkezdődött a rendszerváltoztatás. Már más a világ, már nincs Szovjetunió. Urambocsá’, a NATO tagjai vagyunk és az Európai Unióba igyekszünk.
De a hatalomért mindent!
Így a régi recepthez nyúlnak a régi hatalom akkori részesei és közvetlen leszármazottai, s számítanak az elmúlt évtizedek hatására. Idegennek akarják feltüntetni azokat a sorsüldözött magyarokat, akiket ma határok vágnak el tőlünk, s akik magyarnak csak mindennapos kemény és kockázatos helytállással tudnak megmaradni. „S mégis, magyarnak számkivetve…” meg akarnak maradni. Érthetetlen, ugye, emberek? „Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?” Ebben a szemléletben már érthető, hogy az önazonosságuktól megfosztott emberekben a kenyérféltés ösztönét tüzelik fel, s azt akarják elhitetni, majd nem lesz munkahely, összedől az egészségügy, a MÁV, meg minden, mert elöntenek bennünket ezek a Durayk, meg Nagyok, meg Péterffyk, meg Ferenczek, meg… szóval a románok, a szlovákok stb. Ez olyan alávaló, s annyira veszélyes – aki nem hiszi, nézze át a XX. század történelmét –, hogy már Európa egyes felelős vezetői is halkan szóltak, óvatosabban bántak a szavakkal, ott az úgynevezett magyar baloldalon, ahol az MSZP és az SZDSZ található. Arról most nem érdemes írni – a kormány ezerszer elmondta, s csak remélem, hogy nem hiába –, mindezek a vádak, e sötét jövőkép nem igaz, ez csak a mélysötét éjben született rémkép. Nálunk sem igaz, másutt sem az.
Tudjuk és eleve tudtuk is, hogy a teljes rendszerváltoztatáshoz hosszú idő kell, azt a gyermekeinknek és az unokáinknak csináltuk. Mi megsínylettük a szörnyű időt, ők már egészségesnek nőhetnek fel. Újra megtudhatják, remélem, hogy van és hol is ered a Latorca, az Omboly, az Olt, az Aranyos vagy a Vág. Ehhez nem kell sem másokat megsérteni, sem határokat változtatni, de talán jobb lesz az árvíz- és a környezetvédelem, s talán sok más is. Mindenekelőtt azonban azt kell tudni, hogy – engedjenek meg egy keveset a szakmám egyik részéből –, ha egy rendszer elveszti a 20-30 százalékát, akkor általában elpusztul. (Kérem a kollégákat, ne bíráljanak e pontatlan fogalmazásért.) Mi magyarok Trianonban ennél többet vesztettünk. Ugye, érthetőbbé vált Márai Sándor idézett sora: „Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?” Isten különös csodája, hogy még itt vagyunk. De az is világos, hogy csak együtt maradhatunk meg. Ennek az érzése az, ami a mai határainkon kívülre szakítottakban egyöntetűen megjelent. Nem munka kell, nem kórházi ellátás, nem pénz, ez mind másodlagos, bár jó, ha van. A magyarigazolvány kell, mert akkor tudja, érzi, hogy nem jöttment, nem bozgor, hanem magyar. „Magyar vagyok” – mondhatja Petőfivel, s ez mindennél többet ér. Hiszen nem szerethetem a hazámat, ha nem szeretem a családot, akár jutott belőle valakinek, akár nem, s nem szeretheti a világot az – a közös világunkat, amely oly szép és oly kicsi a világűrből nézve –, aki nem szereti a nemzetét.
Azóta, hogy a legsötétebb éj ránk szakadt, immár 82 éve, a kedvezménytörvény a legnagyobb magyar diplomáciai siker, mert azok is elfogadták, akik akkor ellenünk tettek. Nyolcvankét éves tartozást törlesztettünk egy kicsit azoknál, akiknek könnyel sózott kenyere keserűbb volt, mint a mienk. De gondolják meg: azok, akiknek a legkeservesebb sors jutott és jut ma is osztályrészül, a moldvai csángók, több száz év teljes elszakítottság után kérhetik a magyarigazolványt, még ha biztosan sok akadályt gördítenek is eléjük. Bármit tanult is az iskolában, kedves olvasó, mi ők is vagyunk, ők csak velünk, s mi csak velük maradhatunk meg.
Amikor ezt az MSZP-s, SZDSZ-es félelemkeltő választási hecckampányt nézik és értékelik, gondoljanak minderre. S arra is, hogy úgy tűnik, mégis igaz, változnak a csillagok felettünk. Az a halvány rózsaszínes vonal a látóhatáron nem e mai gyújtogatók bozóttüze, hanem az éj vége, a szép hajnal érkezik lassan. Talán. A hallatszó halk harangszó már nem a förgeteges éjben szóló segélykérés, hanem a templomba hív kérő és hálaadó imára. Így lesz, ha így akarjuk. Ha nem sértjük meg becsületében az amúgy is megalázott „határon túli” magyart. Ha örömmel fogadjuk, hogy aradi, csanádi, temesi románok átjönnek és már nem feketén szedik a hagymát, amit majd megeszünk, s emelt fővel járhatnak, ahogy helyes. Ha nem sunyi irigység, hanem a jövőben bízó fiatal öntudat vezet bennünket. „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám…” (Radnóti Miklós)
A szerző egyetemi magántanár, a Nemzeti Egységmozgalom tagja