Baloldali kampány Isten és ember ellen

Sem Isten, sem ember nem állhat az MSZP és az SZDSZ útjába a hatalom felé vezető úton: ez derült ki az elmúlt hetek érezhetően eldurvuló kampányában. Nem véletlen a két párt nevének említése, mivel az ordenáré hangú, kizárólag az ellenfelek lejáratására épülő közérzetrombolásért egyértelműen őket terheli a felelősség. Nem a MIÉP kampányplakátjai rondítják a közterületeket, a személyiségi jogokat semmibe vevő helyzetben ábrázolva egyes kormánypárti politikusokat. Nem a kisgazdapárt imakommandói járják sorra a templomokat, hogy a hívők áhítatát és az egyház szentségét meggyalázva statisztikákat készítsenek a katolikus papok állítólagos kormánypropagandájának bizonyítására. Nem Pusztai Erzsébet tolakodik oda egészségügyi rendezvényekre, hogy az amúgy is feszült orvosokat és ápolónőket demagóg ígéretekkel kábítsa, miközben doktor Békesi Lászlóné személyének előtérbe tolásán kívül semmi nem utal arra, hogy az MSZP-nek bármilyen komoly programja lenne az ágazat rendbetételére. A Munkáspárt becsületére legyen mondva, nem Thürmer Gyula szólította fel a kormánykoalíciót a tököli kocsmakultúra köznyelvi szintre emelésével arra, hogy húzzon el a micsodába, mint ahogy az is tény, hogy nem Szűrös Mátyás rontott ki a Parlament lépcsőjére, hogy egy nyilvánosan el sem hangzott miniszterelnöki kijelentés miatt műbalhét csináljon.
Milyen érdekes: azok a kis pártok, amelyeknek létfontosságú lenne, hogy minél harsányabb retorikával hívják fel magukra a figyelmet, feltűnően csöndesek és szelídek. Érveik és programtéziseik helyenként találóbbak, stílusuk határozottan európaibb, mint a Kossuth téren dagonyázó szabad demokratáké (az ominózus Kádár-plakátot leszámítva még a szorult helyzetben lévő Munkáspárt is a visszafogottságával tűnt ki eddig). Aztán gondoljunk csak Torgyán Józsefre vagy Csurka Istvánra, akiket mintha kicseréltek volna mostanában, olyan konszolidált hangot ütöttek meg. Tegyük azért hozzá, sokat öregedtek az elmúlt négy évben, és ma már csak akkor idézik régi önmagukat, ha egymást kell minősíteniük. De alvezéreik sem mérgezik a közbeszédet, még a MIÉP „gyűlöletemberei” is elhallgattak mostanában.
Van a demokráciának egy alaptörvénye: amilyen az ellenzék, olyan a kampány. A mindenkori kormánypártok ugyanis, az eredményeik és további céljaik hirdetése mellett mindig a méltóságteljes, tényekre és érvekre építő választási küzdelemben érdekeltek, az ellenzék viszont a hatalom megszerzésében. Az már egyfajta civilizációs kérdés, hogy ehhez milyen eszközöket használnak fel. A rendszerváltozás óta mindegyik választáson az bizonyosodott be, hogy a polgárok az Antall József által megálmodott nyugodt erőre vágynak. Minden alkalommal elbuktak azok, akiknek nem volt megfelelő programjuk és nem tudták úgy megszólítani az embereket, hogy az indulatok fölkorbácsolása helyett a józan észre apellálva hitessék el: csakis ők képesek az ország irányítására.
Az SZDSZ-t az elmúlt tizenkét évben három elgondolkodtató választási pofon sem győzte meg még arról, hogy erre a tudálékos és pökhendi stílusra lassan senki nem lesz már vevő. Az MSZP pedig nagyot téved, ha azt hiszi, hogy az 1994-es kampány (és az MDF akkor valóban kapitális hibái) megismétlődnek, s a kormányerő negatív üzenetei fölmentést adnak a gátlástalan szocialista demagógiára. Mi erre a bizonyíték? Talán az, hogy miközben a szolgalelkű baloldali lapok a demokrácia diadalaként ünneplik Medgyessy Péter teátrális öltönybemutatóit, vagy a Kuncze Gábor-féle papírízű debilkedéseket, addig a választópolgár már jó ideje észrevette: a kormány egyre kevésbé száll be ebbe a kollektív tocsikolásba, helyette lakásépítésről, emelkedő munkabérekről meg alacsony kamatozású bankhitelekről beszél. Az ország irányítóit pedig azért választják meg, hogy ezekkel foglalkozzanak és ne a Kaya Ibrahimok üldözésével meg a Peter Weiss-féle Jellasics-klónok illő vendégszeretetben részesítésével.
Az MSZP és az SZDSZ minél jobban belelovallja magát abba, hogy itt mindenki mocskolódik kampányolás helyett, ezért nekik mindent szabad, annál inkább elfeledkezik arról, hogy a politikai erőviszonyok kulcsa nem feltétlenül a médiaszereplésekben rejtőzködik, hanem a pénztárcák vastagságának napi változásában. Ez pedig a Fidesz szempontjából nem alakul rosszul. Ámen (e sorok szerzője ugyan nem pap, de hátha sikerül a Szocialista Egyetemisták Szövetségének B listájára fölkerülnie).