Haragvó ellenzéki epigonok

Az 50-es évek elején jelent meg Rákosi Mátyás A népi demokrácia útján című könyve. Tizenhét nyelvre fordították le. Olvasta barát és ellenség egyaránt, mert a mű a polgári demokrácia módszeres felszámolásának és az egypárti diktatúra bevezetésének pontos receptjét tartalmazta. A kötet tartalmi hitelességét a magyar proletárdiktatúra születése igazolta. A önjellemzésük szerint „különleges anyagból gyúrt” kommunisták (mai szóhasználattal: szocik) bevált receptjeiket előszeretettel alkalmazták évtizedeken át, különböző helyzetekben. Elveik már régen nincsenek. A napi elvárásoknak megfelelően helyettesítik a proletár internacionalizmus régi jelszavait az „argentin” vadkapitalizmus (Bokros) igenlésével, vagy a Haider-ízű idegengyűlölet szításával. A „klerikális reakció” horni ostorozása, az istentiszteletek SZESZ-ellenőrzése és az egyházakhoz történő medgyessysta dörgölődzés dialektikus egységet alkot az MSZP politikájában.
Mindazonáltal a politikai cél – a hatalom megszerzése és megtartása minden áron – változatlan. Így megy ez nemzedékről nemzedékre. A korabeli pesti viccek szerint az ’56-os forradalom után Rákosi nagy kutyáit felváltották Kádár, Apró, Dögei. Őket még apróbbak követik, (apró piros pénzzel támogatva). Ezeket földrajzban tájékozatlan választók segítették – remélhetőleg utoljára – vissza a hatalomba 1994-ben, akik összetévesztették a Jóreménység fokát a Horn-fokkal. Újjászületett demokráciánk keretei között is otthonosan mozgó utódpárt korifeusai a „nagy” elődökhöz képest gyenge epigonok. Olyan figurák a hangadóik, akik megnyilvánulásaikkal inkább taszítják, mint vonzzák az embereket. Ilyen a párt ökle is. Céljuk nem más, mint Rákosiéknak volt: végigmenni a népi demokrácia útján. Formálissá tenni a polgári demokráciát, és a szocialista párt egyeduralmát hosszú távra biztosítani. A hatalom megszerzése érdekében mennek vissza az ősforráshoz, Rákosi módszertanához. A recept lényege: 1. szalámitaktika; 2. politikai hisztériakeltés. Vessük össze az 1950-ben megírt technikákat azokkal, amelyekkel ma kísérleteznek.
A szalámitaktika lényege, hogy beépülnek a (változó nevű) Párt emberei más pártokba, civil szervezetekbe, és a kellő időpontban egyenként, belülről bomlasztják szét azokat. E taktika áldozata a Történelmi Szociáldemokrata Párt. A posztkommunisták legnagyobb bosszúságára még mindig nem szűnt meg lélegezni. Pedig olyan hétpróbás beépített profik dolgoztak a magyar szociáldemokrácia megsemmisítésének dicstelen ügyén, mint a néhai Marosán György. Tevékenységüknek hála: olyan embereknek kellett eltűnniük közéletünkből, mint Kéthly Anna, Gábor Dénes, Forgács Pál vagy Sztankovánszki Tibor. A Történelmi Szociáldemokrata Párt helyét ma az MSZP bitorolja a Szocialista Internacionáléban, újságját pedig, a Népszavát, a magyar médiában. Teljes a szalámitaktika diadala az alulról építkező demokratikus munkavállalói érdek-képviseleti rendszer felszámolásában, átprogramozásában is. Teljes a siker a kisgazdapárt szétverésében, amelynek vitatott múltú elnöke egészen vékony szeletekre aprította pártját. Megtalálták Rákosi tanítványai a megfelelő médiumot a Kereszténydemokrata Néppárt elnökének személyében is: ez a párt sem létezik már.
A Fidesz, úgy tűnik, megtalálta a szalámitaktika hatékony ellenszerét, amikor nemcsak befogadta (tanácsadói, miniszteri és államtitkári rangban alkalmazza) a szétvert polgári pártok és független szakszervezetek legnagyszerűbb képviselőit, de kormánypolitikájában meg is valósítja a szociáldemokrácia, a kereszténydemokrácia és a kisgazda eszmeiség legmagasztosabb értékeit. Meg kellene találni az áfium ellenszerét a munkavállalói érdekvédelem területén is, mert csak akkor lesz a társadalmunk egészséges, ha a valódi társadalmi visszajelzés egyértelműen elkülönül majd a politikailag motivált álszakszervezeti demagógiától.
Reneszánszát éli a politikai hisztériakeltés. Viszolyogtató a státustörvénnyel és a Nastase–Orbán megállapodással kapcsolatos igaztalan és hangos vádaskodás, a riogatás, Orbán Viktor amerikai kitüntetésének ellenzéki fogadtatása. A gátlástalan ellenzéki hazudozás, a kormány négyéves teljesítményének lekicsinylése, az MSZP már említett dialektikus egyházpolitikája mind egyetlen célt szolgálnak: kiábrándítani az embereket a politikából. Hogy csak az MSZP szavazói járuljanak az urnákhoz. Miközben az országban rend van, csökken a munkanélküliség, javulnak az életkörülmények, az MSZP a média közvetítésével olyan hangulatot igyekszik kelteni, mintha polgárháborús viszonyok között élnénk. A módszer mit sem változott az évtizedek során. Logikája amilyen primitív, olyan hatásos. Állítsd a fehérről, hogy fekete, de nagyon sokszor és nagyon határozottan. Az emberek ugyan nem fogják elhinni, de nem is ez a cél. A cél az, hogy úgy gondolják: ha annyira és annyiszor mondják, biztos van benne valami. Ha nem is fekete az, amit eddig fehérnek ismertünk, de bizonyára nem fehér. És ez pontosan elég az emberek kormányba vetett bizalmának megingatásához.
Felépültek az árvíz sújtotta területek házai. Erre megjelenik Medgyessy, és kijelenti, hogy jó, jó, de miért kerültek ilyen sokba? Ennyi pénzből többet is fel lehetett volna építeni! Megépült sok kilométer gát a Tiszán? Na jó, de miért nem épült több? Talán arra gondolt, hogy bizony ennyi pénzből ő felépítette volna a nagymarosi gátat is – ha annak idején hagyjuk. De ami késik, nem múlik, jön még kutyára dér és magyarra Gabcikovo, ha egyszer ő lesz a miniszterelnök.
Az MSZP olyan bokszoló, amelyik szeret övön alul ütni. Övön felül még véletlenül sem. Ilyen volt Kovács László m1-beli kijelentése: „amikor Orbán aláírta Nastase román miniszterelnökkel az egyezményt, az arcán jellegzetes mosoly ült, mintha azt mondaná: na, jól behúztam csőbe!” Vajon elhiszi, amit állít? Valószínűleg nem. Ha mégis, nagy szegénységi bizonyítvány számára. Akkor érthető, hogy miért nem ő az MSZP miniszterelnök-jelöltje. Ez az „Orbán arcán ülő jellegzetes mosoly” már az ötvenes évek hamisítatlan retorikája. Akkoriban arról cikkeztek a Szabad Népben, hogy Konrad Adenauer kancellár arcvonásai egyre inkább emlékeztetnek Hitlerére… És még le is rajzolták.
Az MSZP haragszik. Nagyon haragszik. A diákhitelért (amelyet már hetvenezer diák vett fel), a Széchenyi-tervért, Orbán kitüntetéséért, mindenért, ami jó és sikeres. Haragját leplezni nem tudja. Medgyessy ugyan mosolyog – mióta ezt teszi, kiderült: mennyivel kellemesebb az arca, ha mogorva –, de a többiek már nem. Komor a három grácia is. Az MSZP–SZDSZ-be akkreditált bajszos baritonja sápadt. Hajdanvolt stílusa térdmagasságban szárnyal. (Ő volt az, aki belügyminiszterként 1997-ben hivatalos papírt adott arról, hogy az Andrássy út 60.-ban az ÁVH nem verte agyon, sőt nem is kínozta az embereket. Nem is volt az a terror háza). Horn elemében van: szentségel. A Szanyi-félék káromkodnak, írásban, interneten. Nem választékosan, de egyetemi tanár elvtársuk, Szabó Zoltán képviselő úr színvonalán. Egyazon alany, állítmány, tárgy és jelző. Rossz belegondolni, hogy cifrázzák majd e négy szót az elveszített választás után.
A szerző genetikus, egyetemi docens