Legyen Európa nyelve a francia!

Kedvező tapasztalatokkal szolgált a 2001-es esztendő a francia nyelv számára. Nem egy nemzetközi megnyilvánulás és esemény javára vált a kulturális és nyelvi pluralizmusnak, ugyanakkor megálljt is parancsolt annak a szándéknak, amely az amerikai angolt nem csupán Európa közvetítő nyelvévé, de az egyetlen nemzetközi nyelvvé akarja minősíteni. Egyszóval komoly erők léptek fel az amerikanizálódás ellen.
A hír a sok előítélettel befolyásolt európai polgár számára meglepetésszerű lehet. El kell mondani ugyanis, hogy a francia nyelv ellen küzdő amerikai angol harcosainak oldalán helyet kapó nem csekély propaganda gyakran igen hatásosnak bizonyul. Ennek jól ismert slágere, hogy a francia nyelv tanulása puszta időpazarlás, haszontalan luxus, és hogy hamarosan az amerikai angol lesz az egyetlen nemzetközi nyelv; a játszma eldőlt, a franciáért folytatott küzdelem nem több holmi zabhegyezésnél stb.
A valóság azonban egészen más. Való igaz, hogy az angol nagy teret hódított, és legtöbbször a francia rovására. Ez nemcsak az első világháborút követő erőviszonyok változásával magyarázható (amíg Európa majdnem minden téren hanyatlásnak indult, az Egyesült Államok hatalma egyre nőtt), hanem azzal az angolszászokra jellemző rendszeres és konok ellenséges érzülettel is, amely a nemzetközi szervezetekben a francia ellen irányult.
Ez az ellenségeskedés gyakran olyan megnyilvánulásokhoz vezetett, mint a rendszeresen és készakarva késleltetett nem angol nyelvű szövegek előkészítése és terjesztése, a fordítói és tolmácsrendszerek állandó elromlása, az angolul beszélő tisztviselőkkel való kedvezményes bánásmód a különböző kinevezéseket és előléptetéseket illetően stb. Anglia hamar megfeledkezett az unióba való belépés előtt tett szép ígéretéről!
Mindezek ellenére a francia nyelv jól tartja magát, sőt ismét a térhódítás jeleit mutatja nemcsak az intézmények, de az Európai Unió néhány országában is. Ugyanez a jelenség világviszonylatban különösen az arab országokra jellemző. Algéria kudarcként élte meg azt az elhatározást, hogy lemondott francia államnyelvi státusáról. Sőt mi több, legutóbb az a javaslat hangzott el, hogy a francia nyelv tanítását már az elemi iskola második évétől beiktassák az oktatási rendszerbe.
Az angolszász nyelvi törekvések olyan ellenreakciót váltanak ki Európa- és világszerte, hogy a CIA egyik közelmúltban megfogalmazott jelentésében például azt olvashatjuk: „Nemsokára lekésünk arról, hogy az angolt világnyelvvé nyilváníthassuk.”
Az ellenreakció visszhangjaként tartható számon az 1999-ben tartott firenzei, „reformerek” kongresszusa is, ahol a nem angolszász küldöttségek tagjai egyöntetű felháborodással utasították vissza, hogy kizárólag az angol legyen az előadások nyelve. A japán parlament ugyancsak méltatlankodva reagált arra az amerikai javaslatra, amely az angolt ajánlotta Japán második nyelvének. S mindezt kétségkívül az „egy világ, egy piac, egy nyelv” jelszó gyakorlatba ültetésének szándéka szorgalmazta. Lengyelországban törvényt alkalmaznak az amerikanizálódás veszélyének elhárítására.
De Gaulle tábornok már negyven éve rámutatott e veszélyre, s ennek tudatosodása az angol nyelv túlzott méretű terjesztésének ellenszegülő mozgalmakat szül. Németországban például a „Verein deutsche Sprache” (Német Nyelvegyesület) elnevezésű szervezet növekedése és tevékenysége valósággal lenyűgöző. Az egyik legbefolyásosabb német nyelvű hetilap, a Bild rámutatott egy, a lengyelekhez hasonló törvény szükségességére az amerikanizálódás ellen.
Nem meglepő tehát a francia iránti érdeklődés élénkülése. Európának szüksége van egy olyan közvetítő nyelvre, amelyet minden európai országban első idegen nyelvként taníthatnának. A védelem szimbóluma pedig nem lehet más, mint a francia. Németország, Olaszország, Spanyolország, valamint Belgium első számú partnerének és szomszédjának hivatalos nyelve a francia, de említhetjük Nagy-Britanniát is, ahol – legalábbis elméletben – első idegen nyelvként oktatják a franciát.
Németország elnöke, Johannes Rau a kontinensen eluralkodó amerikanizálódás veszélyétől óvva legutóbb azt javasolta, hogy a német oktatási rendszerben a francia szerepeljen első idegen nyelvként, és a Franciaországban tanított fő idegen nyelv a német legyen. Mivel a két ország kölcsönösen egymás politikai és gazdasági partnere, ez a javaslat egyáltalán nem megalapozatlan. Arról nem beszélve, hogy a francia nyelv ismerete jelentősen megkönnyíti az angol elsajátítását, hiszen ez utóbbi a normannok és a brit szigetlakók keveredéséből született. Az angolban tehát sok olyan francia szó is van, amelyek eredeti formája többé-kevésbé megőrződött.
Az biztos, hogy Európa közvetítő nyelvének megválasztását előbb-utóbb megerősíti egy politikai döntés. Ehhez sürgető tényként járul hozzá az európai alkotmányt előkészítő megbeszélések számának növekedése, valamint az Európai Unió bővítésének perspektívája. Rau kijelentése tehát igenis aktuális. Sőt, elsődleges fontosságú, ha nem veszítjük szem elől, hogy a „Comités pour le francais langue européenne” nemzetközi szervezetek elnöki tisztségét nemcsak a páneurópai mozgalom alapítója, Richard de Coudenhove-Kalergi gróf töltötte be, hanem követője, Habsburg Ottó főherceg is.

A szerző az Európai Kezdeményezések Tanulmányi Központja (Párizs) alelnöke