Merjünk beszélni a felszabadítás borzalmairól is!

Magyarország határát 1944 kora őszén érte el a vörös hadsereg. Az augusztusi román átállás következtében az Északi-Kárpátok védővonalát megkerülve a román kézen maradt Dél-Erdély felől nyomultak be a gépesített szovjet erők az Alföldre, majd a debreceni nagy páncélos csata eldőltével gyors tempóban közeledtek a főváros felé. Sok történész nemigen tesz említést arról, hogy az akkoriban végbemenő angol–amerikai szőnyegbombázások milyen mértékben segítették a sztálini hadsereg magyarországi harcait, lekötötték a kiválóan küzdő magyar és német vadászrepülőket is. A nehézbombázók ezrei ipari létesítményeinket, vasúti csomópontjainkat rombolták, utóbbi által a keleti frontra irányuló utánpótlást is jelentősen akadályozták.
A magyarországi hadműveletek a Budapes-tért folyó küzdelemben csúcsosodtak ki. A főváros elfoglalása két hónapot vett igénybe, Sztálin legnagyobb bosszúságára, minthogy a generalisszimusz a magyar fővárost menetből akarta elfoglalni, és 1944 karácsonyát (illetve a saját születésnapját – a szerk.) már Bécsben óhajtotta ünnepeltetni. Amíg azonban északon, a hatalmas lengyel síkságon az 1945. január 12-én megindított nagy szovjet támadás szinte folyamatosan teret nyert, és Berlinig közel ezer kilométert haladtak előre három hónap alatt, addig nálunk a vörös hadsereg előretörése lelassult, majd megakadt, sőt a Dunántúlon sok helyütt visszaverték és visszavonulásra kényszerítették a szovjet csapatokat.
Ma már lehet arról beszélni, hogy a vörös hadsereg katonái – főleg a közép-ázsiai és kaukázusi nemzetiségűek – milyen rémtetteket hajtottak végre Magyarországon. A Budapes-tért folyó ádáz csatában, majd a budai Vár elhúzódó ostromában történtek a legszörnyűbb megtorlások. Különösen a teljesen leharcolt magyar és német alakulatoknak a körülzárt Budáról való 1945. február 11-i kitörésekor történt tömegmészárlás. Sok ezer már fogságba került katonát végeztek ki, nem kímélve a sebesülteket sem.
Mire vélhető a sztálinista hadsereg különös kegyetlensége? Talán mert a magyarok egyedülállóan keményen ellenálltak a vörös áradatnak, s az elhúzódó harcok keresztülhúzták a moszkvai vezérek számításait? A fő ok nem ez volt. Magyarországot – és természetesen Németországot –, mint nem szláv nemzetiségű országokat a szovjet vezetés más elbírálásban részesítette. A pánszláv elmélet szerint Magyarország a nagy szláv etnikai tömböt, mely az Adriától a Balti-tengerig terjed, történelmileg kettévágja, amint ezt J. Palacky cseh történész már a XIX. században a szemünkre vetette. A tőlünk északra élő szlovákok, csehek, lengyelek és keleti szlávok, illetve a délen lévő szlovének, vendek, szerbek és más délszlávok közé a magyarok immár 11 évszázada beékelődtek, ezzel megakadályozták a szláv nemzetek nagy testvéri egyesülését. Ezt soha nem tudták nekünk megbocsátani, s a legnagyob szláv „testvér” úgy is bánt velünk. Nemcsak a háborúban, de a későbbi évek során is. A szláv területen elvétve voltak a lakosságot érintő erőszakosságok, fosztogatások, amíg nálunk tízezerszámra becstelenítették meg a – gyakran súlyos nemibetegséggel is fertőzött – belső-ázsiai martalócok a nőket, gyermekkortól egészen a nyolcvanéves matrónákig. A védelmükre kelő férjet, apát, fiút a helyszínen agyonlőtték – erre a sorsra jutott a megtámadott aszszonyokat védelmező Apor Vilmos győri püspök is.
A fogságba került, magukat megadó katonák ezreit legtöbbször a helyszínen kivégezték, fittyet hányva a hadifoglyok sorsáról rendelkező genfi konvencióra. A civil lakosságból százezres nagyságban hurcoltak el, családokat sokszor örökre szétszakítva, férfiakat, fiatalkorúakat, nőket, sőt terhes anyákat, kik közül évek vagy évtizedek múltán csak kevesen tértek haza a szibériai haláltáborokból az embertelen körülmények következtében. A vörös hadsereg emellett szisztematikusan fosztogatott, kirabolta az otthonokat, múzeumokat, képtárakat, kastélyokat, könyvtárakat, leszerelte a gyárakat, intézeteket. A harcoló csapatok utánpótlása is eltért a másutt megszokott hadviselési normáktól: kötszert, gyógyszert, élelmet és egyéb hadtápot szinte csakis az elfoglalt, meghódított területekről rekviráltak. A Magyarországon harcoló kilenc szovjet hadsereg körülbelül két és fél-hárommillió katonája miatt így került Európa mindenkori éléskamrájának lakossága éhínségbe, sok esetben az éhhalál küszöbére. A civil lakossággal szemben elkövetett erőszakosságok, kegyetlenkedések, gyilkosságok, a sebesült és fogoly katonák kivégzése a szovjet vezetés tudtával és beleegyezésével történt, a háttérből Ilja Ehrenburgnak és társainak buzdításával: gyilkolni, gyilkolni, gyilkolni! Még a szovjet parlamenterek haláláért is a magyarokat tették felelőssé, holott mára köztudott, hogy a Steinmetz kapitányt szállító autó Vecsésnél aknára futott, míg Budán Osztapenkóval (az őt visszakísérő német altiszttel együtt) orosz géppuskatűz végzett.
Az igazsághoz tartozik, hogy a vörös hadsereg orosz nemzetiségű és az európai tagköztársaságokból származó katonái között sokan viselkedtek emberségesen, civilizált módon, segítőkészséggel, amit az idősebbek és a németek is elismernek.
Néhány példa a Magyarországon, különösen a főváros ostromához kapcsolódóan elkövetett gyilkosságból: M. Oszkár egyetemi tanárt, aki a budai Vár elfoglalásának napjaiban a vörös terroristák erőszakoskodása ellen megpróbálta feleségét, leányait védeni, agyonlőtték, majd egész családját kiirtották. A budapesti harcok előterében, Szolnok mellett egy sebesült magyar katonát lovaskocsi után kötöttek, s addig száguldoztak vele maguk után húzva, amíg végül cafatokra szakadt. A dunántúli harcokban az 1945. január 18-i német ellentámadás következtében a vörös hadsereg egységei visszavonultak, s a felszabadított Ősi községben az oroszok rémtetteiről, az erőszakosságokról hivatalból látlelet felvételére kérték dr. Ferenczy Sándor berhidai orvost. Ő ennek eleget tett, s ezeket hivatalból elküldték a Nemzetközi Vöröskeresztnek. A szovjetek tudomást szereztek róla, s az újabb orosz támadás során, amikor Ősit megint elfoglalták, az orvost feleségével és 22 éves fiával együtt elhurcolták, majd egy bakonyi bányában szitává lőtték őket. Perbál határában egy kihegyezett, vastagabb karóféle látható a szőlőben, rajta „Árvai főhadnagy és bajtársai” megjelöléssel. Itt az történt, hogy a február 11-i kitörés után hét katonát, magyart és németet – köztük két Helferint (katonai kisegítő nőt) – elfogtak. A nőket a katonák meggyalázták, majd valamennyiüket karóba húzták. T. Anna ápolónőt a Várból való meneküléskor a Budakeszi úton több katonával együtt elfogták. Egy tucat ázsiai martalóc meggyalázta, majd még élve lovakkal széttépték. Legyen ennyi elég a rémségekből!
Németországban az 1944–45-ös harci események során, s azt követően a vörös hadsereg részéről a katonákkal és a civil lakossággal szemben elkövetett gyilkosságokról, erőszakosságról körülbelül 250 ezer esetet regisztráltak. Nálunk is, amíg élnek az érintettek, vagy az áldozatok hozzátartozói, hasonló módon kellene adatokat gyűjteni és dokumentálni. A lakosság igenis, bátran merjen most már nyilatkozni sok évtized elmúltával a ’44–45-ös szörnyűségekről. Tartoznak ezzel az utókornak és az akkor történtek helyes, tárgyilagos megítélésénél a késői történészeknek munkájuk segítéséhez.

A szerző a magyar–német hadisírokat gondozó egyesület társelnöke