A Fidesz és Magyarország politikai sorsáról

A történelem a múlt tudománya, a jövőről pedig csak feltételes módban beszélhetünk. Ezért nem tézist, hanem három hipotézist állítok föl, melyeket kifejezetten a napi politikai csatározásoktól független hangnemben fogalmaztam meg.
1. Lehetséges egy olyan értelmezés, mely szerint a rendszerváltás tulajdonképpeni értelemben az Orbán-kormányzás ideje alatt történt meg, vagy nagyon közel jutott ahhoz, hogy megtörténjen (hogy valóban helyes-e ez az értelmezés, azt majd a történelem és nem a mai viták fogják eldönteni, nem az, hogy mit mond erről az ellenzék vagy bármely kormánypárti politikus). 2. A rendszerváltás elsősorban nem jogi, hanem politikai, történeti és morális aktus. 3. A kilencvenes évek és az évszázad kezdetének politikai káoszáért az értelmiséget különleges felelősség terheli.

A vizes kutya és a borbély
Tetszettek volna forradalmat csinálni, hangzott az ország középiskolás fokú kioktatása. Esterházy Péter szerint pedig ötvenhatban a kommunizmust úgy rázta le magáról az ország, mint a kutya a vizet, addig ötvenhat után nem lehetett tudni, hogy hol végződik a kutya és hol kezdődik a víz. Ha forradalmat tetszene csinálni, ha száraz kutya tetszene, akkor a kutyának meg kellene borotválkoznia, vagy legalábbis kutyaborbélyt kellene hívni. De ki legyen a borbély? Egy kívülről jövő borbély morális jogosítványa ugyanúgy kérdéses, mint egy belsőnek. (A borbélyság nemcsak morális, de komoly logikai probléma is. Russell, az angol filozófus feltette a kérdést: vajon borotválja-e magát a falu borbélya, aki mindenki olyant megborotvál, aki nem borotválja saját magát?)
Magyarországon nemcsak hogy nem volt borotválkozás, nem volt átfogó, az intézményekre, a személyzetre is kiterjedő teljes rendszerváltás, de alig négy év elteltével újra visszaválasztották a régi rendszer egykori ajtónállóit. Ez annak a pártnak a történeti abszurditással és morális megmagyarázhatatlansággal egyenértékű viszszahozatalát jelentette, amely „megújult” örököse volt a diktatúrát, a gulágot, az ország negyvenéves elnyomatását fenntartó pártnak. A megdöbbentő az egészben az volt, hogy országunk értelmiségének egy jelentős része segédkezett ebben a visszafordulásban, sőt koalícióra lépett a Pártból lett párttal, holott ha ez nem is ugyanaz, de távoli értelemben analóg ahhoz, mintha például Németországban a háború után engedték volna megújulni a náci pártot, majd az utódpártot négy év múlva nemcsak újraválasztották volna, de a német értelmiség – egy Günter Grass például – és a nemzetközi sajtó, még tapsolt is volna ennek. Ez maga az elképzelhetetlen.
Egy korábban elgondolhatatlan gyors visszatérés, visszafordulás és restauráció tanúi lehettünk, és az ország polgárainak nem jelentéktelen részében fölmerült az igény a teljes rendszerváltásra, a kutya megborotválására. Elvileg világossá vált, hogy olyan morálisan folt nélküli, tehát fiatal politikai csapat kellett volna, ami, miután demokratikus úton kormányzati hatalmat kap, az antalli szemforgató óvatosság helyett nagy határozottsággal lép fel, és – Russell-paradoxon ide vagy oda – megborotválja, nem megöli a kutyát. Ilyen csapatot a kilencvenes évek végére csak a Fidesz tudott kiállítani, mivel az évtized elejének másik nagy csapata, a néhány intellektuális világklasszist is felvonultató SZDSZ a restaurációs koalíció megkötésével saját lényegét árulta el és önnön morális tőkéjét számolta fel.
Ebben az országban még soha nem volt a társadalom egészét és a közgondolkodást átható demokrácia, bár mindenki demokráciát, nyugati típusú demokráciát szeretett volna és szeretne, de szabad polgárok szabad világát és nem a köpönyegforgatók átfordított uralmát. (Egy nyugati szociológus szerint a kilencvenes évek elején egész Kelet-Európa köpönyegek forgatásának sajátos surrogásától volt hangos.) A kilencvenes évek politikai, morális és intellektuális káoszában, a politikai tudatlanságnak, gyakorlatlanságnak, tájékozatlanságnak e közegében a rendszerváltást csak egy erős, szigorúan szervezett együttes vihette (volna) végbe. Mindannyian tudjuk, hogy a bolsevik forradalmat egy jól szervezett, kis, valójában éppen nem többségi, bolsevik, hanem kisebbségi, mensevik csapat vitte végbe, s az utódpárt kétségtelenül megőrizte a bolsevizmus klientúrás-összeesküvő jellegét, amire bárki számtalan példát tudna felsorolni. Összeesküvés ellen pedig csak erős kézzel lehet fellépni.
Lehetséges, hogy a Fidesz szigorú szerveződésének, hatalomra kerülésének lesz majd később egy történészek általi olyan értelmezése, mely szerint a bolsevikok és utódaik által itthagyott összeesküvő rendszer képtelen volt spontán úgy szétesni, hogy helyén tisztességes polgári világ alakuljon ki. Lehet, hogy száz év múlva azt mondják majd, a polgári világ létrehozásához ellen-összeesküvésre volt szükség – ám azt is csak ötven vagy száz év múlva lehet megmondani, hogy ez egy ellenklientúrának az előzőhöz hasonló zárt világát hozza-e (hozta-e) létre, avagy lesz-e (volt-e) elég erő a polgárosodásban és a polgárságban ahhoz, hogy a polgári öszszeesküvők pártját valamennyi polgár pártjává nyissa. Bármennyire hihetetlennek tűnik is egyeseknek, lehet, hogy az Európa történetét megíró könyvek száz év múlva ismét a Fidesz által végigvitt magyar különutas és sikeres rendszerváltást fogják kiemelni, mint ahogy a magyar különutas „szocializmus” is kétségtelenül a legkevésbé volt elviselhetetlen az összes közül.
Orbán Viktornak és csapatának olyan lépéseket kellett (volna) tennie, amelyeket három elődje nem mert megtenni, és amik maradandóvá teszik az átalakulást, mert ami 1998-ig történt, az minden volt – összeomlás, restauráció, visszafordulásos sóvá dermedés –, csak nem maradandó, új alkotmányt, új politikai rendet és főleg új morált, új gondolkodásmódot hozó világ. Vértelen forradalmat, inkább erős ritmusú evolúciót, mint revolúciót kellett kezdeményezni, ahol természetesen senkinek sem jut eszébe embert ölni, mint az utódpárt elődpártjának a maga hajdani rendszerváltásakor. Hogy a mostani rendszerváltás ténylegesen hogyan zajlott, lezajlott-e és milyen eredményei vannak, ezt majd történészek és szociológusok tudják megmondani, és a hazai közállapotok alakulása fogja megmutatni.
Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy a politika belső köreiben időnként idegesség, kiabálás, kapkodás van, mint ahogy ezt egyes híradások tudtunkra kívánják adni. A politika legfelső szintjén túl nagy a felelősség, a tét, a kikerülhetetlen döntések sorozatában a „hivatalos” magyar történelem menete az ottlévők kezében van. Bárki legyen ott, elegendő ok az idegességre. Továbbá a történelem cselekvői, bárkik és bárhol is legyenek, gyakran maguk sem tudják a maga teljességében, hogy mit tesznek, legalábbis tetteik történeti összefüggéseit és hatását általában csak az utókor érzékeli és érti meg. Saját szavaik jelentését és hatásait sem ismerhetik, hiszen hála a modern nyelvészetnek, ma már tudjuk, hogy a nyelv egyedi használóitól külön „életet” él. A cselekvő, a beszélő csak egyetlen, korántsem privilegizált hermeneutája, értelmezője saját cselekvéseinek és szavainak. Újabb ok az idegességre.
A Fidesz vezetői lehet, hogy idegesek, de nem gyilkosok, még csak nem is diktátorok. Szándékaik szerint egyszerűen tényleges rendszerváltók, akik nemcsak a történelembe visszafelé tekingetnek, hanem előre, egy új típusú jövőt keresnek és próbálnak megvalósítani. Amit Nietzsche mondott a jövőt alakító emberről, érvényes rájuk is: „Tehetetlen a régi tettekkel szemben, haragos szemlélője minden múltnak. Az akarat nem tud visszafelé akarni.” A múlt haragos szemlélői a jövő felé fordulva új szavakat, életérzéseket keresnek. Nyilván véletlen, de mégis figyelemre méltó, hogy Orbán Viktor kongresszusi beszédének stílusában „Az amerikai tudós”, az amerikai „nemzeti kulturális függetlenségi nyilatkozat” írójára, Emersonra emlékeztet. Arra az Emersonra, aki a tizenkilencedik században a legjobb emberi képességeket kívánja gyakorlati hatékonyságúvá és világjobbítóvá tenni, és aki az amerikai nemzetet úgy szólítja fel ébredésre és a jövő felé fordulásra, hogy a „más nemzetek keze alatt eltöltött inasévek végükhöz közelednek, felszabadulásunk nem késhet soká. A feltörekvő milliók körülöttünk nem élhetnek örökkön idegen országok hitvány koncán”. E hetyke emersoni szavak az új amerikai, világalapító életérzés kifejezői voltak, melyek egy új nép tekintetét radikálisan a jövő felé kívánták fordítani, s a hazai rendszerváltó politika sem régi fogalmak ismételgetését, hanem új realitások és azokat leíró új, hermeneutikai feladat elé állító fogalmak teremtését is kell hogy jelentse – egy új világét. Miért ne tételezhetnénk föl, akár történeti hipotézisként, hogy a jövő, amire az új nemzedék törekszik – és amit ezen ország legtöbb polgára szeretne, bárkire is szavazzon és bármilyen legyen is a politikai, közéleti műveltsége és felelősségvállalása – egy nyílt, a lehető legtöbb embernek a lehető legnagyobb jót nyújtó szabad és demokratikus, befogadó jövő. Abszurd lenne bármi mást is akarni.

A rendszerváltás spontaneitása és etikája
Az imént elmondottak felvázolhatók az etika felől is, hiszen a modern történelem tanúsága szerint csak azok a politikai képződmények sikeresek hosszú távon, amelyek morálisan és a teljes közmegegyezés által megalapozottak. Egy rendszerváltás, egy forradalom morális és nem elsősorban jogi aktus, csak utólag lesz ez utóbbivá (is). Rendszerváltásról csak akkor beszélünk, ha mint nagyobb közösség szakítunk a múlt moráljával, politikai értelemben új világot vázolunk fel és akarunk, ezt az akaratunkat kinyilvánítjuk, és az új világot cselekedeteinkkel megvalósítani próbáljuk. Minden forradalmi és tényleges rendszerváltás megsemmisítette az előző rend politikai morálját, urait és jogrendszerét, elég az oly sokszor megénekelt és hivatkozott francia vagy bolsevik forradalomra emlékeztetnünk. A ma elfogadott gondolkodás és gyakorlat szerencsére már nem engedi meg e két „haladó”, „baloldali” forradalom vérengzését, de azért a volt uralkodók vértelen elzavarása az általuk kialakított átlagos életszínvonalra való visszahelyezésükkel (például átlagnyugdíjon való nyugdíjaztatásával) miért ne férhetne be egy rendszerváltás keretei közé?
Lehetett volna persze más útja is a morálisan megalapozott és elfogadható rendszerváltásnak, azt az utódpárt hajthatta volna végre, erre négyéves sansza adatott, nevezetesen, ha e párt nyilvánosan megköveti Magyarország népét az elmúlt negyven évért, és mondjuk morális megtisztulásának komolyságát demonstrálandó, valamennyi volt párttag teszem azt hét évre kivonult volna minden nyilvános politizálásból. Enynyi idő alatt Esterházy kutyájának is új szőrzete nő. Miután nem ez történt, ha tényleges rendszerváltást és nem privilégiumok restaurációját akartuk, akkor szükségessé vált egy akcionista, határozott, rendszerváltó föllépés.
Ha a tisztelt magyar újságíró urak néha etikai könyveket is olvastak volna (mint ahogy az SZDSZ vezetői nemcsak olvastak, de írtak is ilyeneket, ezért viselkedésük még az újságírókénál is érthetetlenebb volt), akkor nem lenne idegen számukra a felismerés, hogy egyfajta etikai megtisztulás és önként vállalt szimbolikus bűnhődés vagy „vezeklés” (pl. hétévi politikai absztinencia) nélkül soha nem lesz itt politikai és morális béke. Akkor a békét (a borotválkozást) nem saját erőnkből, hanem csak attól remélhetjük ebben a régióban, hogy majd a globalizáció és az Európai Unió gépezete nem egyszerűen megborotvál, de bedarál bennünket egy nagyobb masszába. Ez lesz a valódi globalizált entrópia egy virágzó, morálisan megalapozott és felfogott posztnacionális, valamint regionális demokrácia helyett. A rendszerváltást spontán, egyfajta közvetlen etikai gesztussal, erős kézzel, racionálisan, a múlt árnyaival nem vitatkozva, a jövő felé tekintve kell(ett) végrehajtani. Ezért állítható fel a történeti hipotézis, hogy az Orbán-kormány négy éve a tényleges rendszerváltásra tett morális erőfeszítés ideje, ahol persze mint minden ilyen dologban, majd a történelem fogja eldönteni, hogy a rendszerváltás ténylegesen megtörtént-e – és tézis lesz-e a hipotézisből.

Az értelmiség vétke
Még egy szót az értelmiség felelősségéről. Ez a felelősség mérhetetlen, és mérhetetlen az az etikai és politikai vétek is, aminek részese a magyar értelmiség egy jelentős része. Az értelmiséget az különbözteti meg a vagdalkozóktól és a nap szerencselovagjaitól, hogy a „transzkontextuális” tudás birtokosa, gyakorlója és közvetítője a társadalom és a politikusok felé. Ha pedig az, akkor ki kellett volna látnia az elmúlt évtized káoszából és tudnia kellett volna, hogy a történelem nem egy-két-négy éves játék, hanem hosszú távú folyamatok közege. Fel kellett volna ismernie, hogy a kritikai értelmiség helyét a világon mindenütt a konstruktív, vagy ha tetszik, dekonstruktív értelmiség veszi át, amely nem puszta megsemmisítő kritikával él, hanem kritikáját építő javaslatokkal kapcsolja össze.
Világosan látni kellett volna, hogy a magyar történelem eddig nem adta meg a lehetőséget a demokrácia tartós kialakítására és az emberek demokratikus gondolkodásának kifejlődésére. Tudatosítani kellett volna, hogy a magyar történelemben alig vannak olyan valódi demokratikus gondolkodók és példaszerű politikai cselekvők, akikre minden további nélkül támaszkodhatunk, akiknek művét ténylegesen folytathatjuk, tehát az egyetemes gondolkodás- és politikatörténet legjobb értékeit, hatástörténetét kellett volna tanulmányozni és honosításukra kísérletet tenni. Az intellektueleknek érzékelniük kellett volna, hogy a közállapotok morális megtisztulása és felszabadítása nélkül itt soha nem lesz tisztességes köz- és politikai élet. Tudniuk kellett volna, hogy a világon mindenütt kétpólusú a politikai világ, amit sematikusan, egyre semmitmondóbban és félrevezetőbben jobb- és baloldalként írnak le. Ennek megfelelően mindenkinek érdeke lett volna egy kétpólusú politikai struktúra kialakítása és támogatása. Az értelmiség legjobbjainak ezért egy kulturált liberális és kulturált konzervatív párt kialakításán kellett volna fáradozniuk, az utódpártnak pedig meg sem szabadott volna hét évig alakulnia. Menynyivel lakhatóbb és megnyugtatóbb lenne egy olyan politikai Magyarország, ahol egy nagy, kulturált liberális párt állhatna szemben egy nagy és kulturált konzervatív párttal a teljes feledésnek átadva a kilencvenes évek elején sorvadásnak induló utódpártot.
Ehelyett az értelmiség mindent megtett a kétségtelenül sok kérdéses személyiséggel megtelt „konzervatív” pártok megsemmisítő kritikájáért és lejáratásért, majd egy jó részük szövetséget kötött a részben éppen általuk felépített utódpárttal. (Tanulságos lenne elemezni a retorikai és tartalmi hasonlóságot az