Valaha, az ószövetségi időkben Istennek a földön egyetlen háza, egyetlen temploma volt, a jeruzsálemi templom, ahol Isten szent lelke betöltötte a szentélyt. Mintegy kétezer éve a helyzetet Jézus Krisztus megváltoztatta. Azóta ha ketten-hárman összegyűlünk az Ő nevében, ott van velünk. Így sok templom épült, mi is teleépítettük vele országainkat a Lajtától a Keleti-Kárpátokon túlig. A keresztény egyház pedig szintén akkor régen, az első pünkösdkor alakult meg. Nem tizenketten alapították, mint azt manapság MSZP-s és SZDSZ-es járatlanok hirdetik, hanem több mint tízezren, az akkor megtért több mint ötezer férfi meg az asszonyok és a gyermekek. Azóta is az egyház az Isten képe, a Krisztus-hívők közössége, ahol is mindnyájan „állapotuknak megfelelően annak a küldetésnek a gyakorlására kaptak hivatást, amelynek a világban való teljesítését Isten az egyházra bízta” (Codex Iuris Canonici, 204. kánon.). Ebben egyek vagyunk mindnyájan, papok és világiak, szerzetesek és civilek egyaránt. Amíg itt élünk ebben a világban, ebben a hazában, ennek a nemzetnek a tagjaiként, addig az Isten által ránk bízottaknak megfelelően kell teljesítsük a feladatunkat. Ha nem tennénk, nem lennénk méltók arra, hogy a Krisztus-hívők közösségéhez (azaz a keresztények közé) tartozzunk.
Ennek megfelelően járt el mindenkor az egyházi hierarchia (azaz papjaink és főpapjaink egyházkormányzó közössége) is, hiszen ez is kötelessége. Ezért szólalt meg Mindszenty József hercegprímás és a katolikus püspöki kar 1945-ben (is). Ugyanis kötelességük a hívek segítése. Ha valaki tanácsot kér, azt el kell igazítani, s az egyház, a nemzet, a társadalom érintettsége esetén kéretlenül is szólniuk kell. Mert mi mind, vagyis az egyház nem támogathatunk Istent tagadó (materialista stb.) embereket, vagyis az erkölcsöt, a jövőt, a családot, a közösséget (nemzetet, országot) romboló eszméket, mozgalmakat, pártokat általában sem, s választásokon sem.
Sem akkor, sem most nem neveztek meg pártokat, de meghatározták az elveket. Ha valaki pedig találva érezte, érzi magát, akkor jobban tenné, ha elgondolkodna, mit is hirdet, mit képvisel, mit cselekszik, miért éppen ő érzi találva magát. Vagyis – újra 1945-ből idézve – a mottót folytatva: „Lelkiismeretbe vágó kérdés ez, s épp ezért kötelességünknek érezzük, hogy e fontos elhatározás előtt híveink segítségére siessünk. Nem avatkozunk be a választási küzdelmekbe, nem foglalunk állást egyetlen párt mellett sem, de az igazság és a kötelesség elveit kifejtjük, hogy minden katolikus hívő szerintük válaszszon.” Tudjuk, a kommunisták (a mai MSZP elődje stb.) akkor mégis úgy érezték, ellenük szól az egyház. A szovjet fegyverekre támaszkodva le is sújtottak rá, Mindszenty Józsefre is, a papságra is és a hívekre is, továbbá Ravasz László református, Ordass Lajos evangélikus püspökre is, minden igaz keresztény testvérünkre; s az eközben használt szavaikra még jól emlékszünk, akik akkor már éltünk. Szét akartak zúzni bennünket végleg, egyszer s mindenkorra. De Isten mindennél erősebb, mi megvagyunk, hála Istennek, Szovjetunió meg nincs…
De a múlt visszajár, hiszen benne él, így vagy úgy, mindannyiunkban. Sokan úgy nőttek fel, hogy Istenről, a Megváltóról semmit nem hallottak, nem tudják, hogy a ne lopj, ne ölj, ne paráználkodj stb. nem emberi szokás, hanem isteni törvény. Ha úgy tetszik, olyan alap, amely nélkül nem lehet normálisan együtt élni egy családban, egy országban, nem alkothatunk nemzetet, s így az egész emberiség előtt álló, a túlélést jelentő feladatokat sem tudhatjuk megoldani. Társadalmunk e tájékozatlanságba nyomorított részére meg a hívők félrevezetésére alapoznak ma sokan… Nem lévén kétharmados többségünk sem ’90-ben, sem ’98-ban, ma sincs kötelező hit- és erkölcstanoktatás az iskolákban, be lehet jegyeztetni egyházként kicsiny csoportocskákat és gazdasági-hatalmi vállalkozásokat. Sőt abban az országban, ahol a világ többi részét messze megelőzve, 900 évvel ezelőtt már törvényben mondta ki Kálmán király, hogy „strigákról (azaz boszorkányokról), mivelhogy nincsenek (!), szó ne essék!”, ma hivatalosan elismert és ezért állami támogatást (például egyházaknak járó egyszázalékos adót) élvező egyház lehet a boszorkányszövetség. (Nemcsak üldözni nem szabad senkit „boszorkánykodásért”, mivel ilyen nincs, de támogatni sem, hiszen tényleg nincs.) Van még sokkal rosszabb is… Gyümölcséről ismeritek meg a fát, és tetteiről, eredményeiről a pártokat. Az előbb röpke szemelvényt láttunk az MSZP és az SZDSZ eredményeiből.
Még ez sem indított volna szólásra. De az utóbbi hetek történései az 1945 utáni időkre emlékeztettek, s indokolttá tették a visszagondolást a közelmúlt évekre is. Azt ugyanis már megszoktuk, szinte „természetes”, hogy az SZDSZ az úgynevezett történelmi egyházak teljes értékű működését ahol csak lehet, nehezíti; s azt képviseli: e nagy múltú és jelenű közösségek társadalmi szerepükben, fontosságukban semmiben nem különbözhetnek például a már említett boszorkányszövetségtől. Így indulatos elutasítással viszonyulnak a magyar múlt és jelen keresztény kapcsolódásaihoz, például a nekünk oly fontos Szent Koronához, amit szellemi vonzáskörükből nemrég „tökfödőnek” titulált valaki, vagy Szent István királyhoz, akinek kézereklyéjét, a Szent Jobbot „tetemcafatnak” sikerült minősíteni. A XX. század közepének materialista irományaiban kutakodva megtaláljuk a hasonló minősítéseket, hiszen az ő e tárgyú szellemi alapjaik is oda vezetnek vissza.
E hangvétel újra erősödik. De a szocialista múlt fő örököse, az MSZP nemcsak otromba, hanem nyíltan fenyegető hangot is megütött. Képviselőik jelképnek is találók, egyikük egy dúsgazdag bankár, aki miniszterelnök szeretne lenni, míg a másikuk a volt miniszterelnök, aki karhatalmista is volt, s mindketten a kommunista hatalom utolsó évtizedének vezetői közé tartoznak. A volt karhatalmista már ’98-ban megtámadta az egyházat, hogy a vereségükért az lenne a felelős. Azután „csak” az Országgyűlésben akadályozták az egyházak jó működését segítő, illetve az egyházzá minősítést rendezni akaró kormányzati kezdeményezést, támadták az egyházi szempontból kiemelt fontosságú millenniumi megemlékezések milyenségét, a Szent Korona méltó helyre költöztetését stb. De a választások közeledtével a bankár megpróbálta a papokat és a lelkészeket becserkészni, mézédes szóval maguk mellé édesgetni, hogy állnának már ki mellettük most, hiszen korábban is sokat tettek ők az egyházakért, beleértve a „megruházásukat” is. Ez nem jött be. Így megszólalt újra a volt miniszterelnök, most már durván megtámadva a mindig is legfőbb ellenségnek tekintett katolikus egyházat (ugyanis a többire is sor kerül majd, mint annak idején).
A támadás nyíltan fenyegető. Az egyház úgymond a Fidesz szónokainak engedi át a szószéket, a gyóntatást politikai agitációra használják stb. Ez aljas vád, és rendkívül hasonló azokhoz, amelyekkel annak idején Mindszenty bíborost és a katolikus egyházat támadták. A szószék átengedéséről nincs mit beszélni, hiszen aki ismeri a szentmisék szigorú rendjét, az tudja, erre nincs mód. A gyóntatás a talán legszigorúbban szabályozott tevékenység, amelynek szabályait a gyóntató ha megszegi, az akár az egyházból kiközösítést vonhatja maga után. De éppen ezért a gyóntató a Horn-féle vádakkal szemben még védekezni sem tud. Ezért oly aljas e vádaskodás, mert már az érdemi védekezés is a gyónási titkot sérthetné. A helyzethez illően a Magyar Katolikus Egyház vezetői mindezt reagálásra sem tartották méltónak. De mégis fontos, hogy mi, az egyház tagjai ne hagyjuk észrevétlenül. Már csak azért sem, mert ezzel nincs vége a történetnek. Ugyanis a vezér szavára a seregük aktivizálódik. Az egyik szocialista ifjúsági szervezetük (az interneten) bejelentette, hogy a legszebb bolsevik időket visszaidézően „ellenőrző” csoportot állítanak fel a katolikus egyház tevékenységének figyelemmel kísérésére, és ha találnak valamit, ami nem tetszik nekik, akkor intézkednek! Teszik ezt úgymond azért is, mert a budapesti Szent István-bazilikában minden csütörtök estétől péntek hajnalig (ó, mily borzasztó!) pap vezetésével virrasztanak és imádkoznak a hívek a hazáért, hogy a választások Isten akarata szerint történjenek…
Kedves szocialista és szabad demokrata polgártársaink! Köszönjük, hogy már biztosak lehetünk az eddig történtek fényében, az általatok kedvelt pártok mit is képviselnek. Mi, az egyház tagjai nem szavazhatunk olyan pártra, amely az egyházunkat, vagyis mi magunkat, felnövekvő gyermekeink hitben nevelését, hitünk megélését és hirdetését kimondva-kimondatlanul gátolja. Magatok tettétek kristálytisztává a helyzetet. Ami pedig a fenyegetést illeti, már láttunk ilyet. Akkor sem hátráltunk meg, pedig akkor ott volt még a szovjet hatalom is. Gondoljátok, hogy ma bármelyikünk majd fél tőletek? Állítsatok fel bátran bizottságot, ellenőrizzetek, semmi nem titkos, a templom nyitva áll. (Legalább jártok egy kicsit húsvét táján templomba.) Aztán intézkedjetek, lelketek rajta. Remélem, hogy a választásokon e tervetekhez nem kaptok hatalmat. De jól értsétek meg! Ha kapnátok is hatalmat, Isten ne adja, akkor sem tehettek velünk semmit, hisz minden eltűnik, ami Isten ellen van. Az egyházat Ő védi.
Mi magunk meg, miközben köszönettel nyugtázzuk, és továbbra is kérjük református és evangélikus testvéreink egyértelmű szolidaritását, gondoljuk át Mindszenty hercegprímás már idézett körlevele záró szavait 1945-ből, hogy ne feledjük, hova is vezetnek a megrontott tömegösztönök: „Még élénkebbek az emlékeink, még könnyű felidézni a közelmúlt gyászos emlékeit. Ne feledjük a súlyos figyelmeztetéseket, ne feledjünk, és vonjuk le a következtetésünket. Magyar édesapa, magyar katolikus édesanya, aki felelősséget érez gyermekei lelki tisztasága, földi és örök boldogsága iránt, nem habozhat a választások előtt. Csak olyan jelöltre adhatja szavazatát, aki emberileg szólva kezességet nyújt, hogy ilyen válság, ilyen szellemiség, ilyen eltévelyedések többé nem ismétlődnek a magyar földön.”
A szerző egyetemi magántanár
origo.hu
Magyar Péter nagyot bukott az árvízi hisztériájával
