Új moralisták, farizeusok (15. rész)

Azért nem lehet könnyű… Mármint politikusnak lenni. S különösen nehéz lehet e halmazon belül szocialista politikusnak lenni. Egy szocialista politikusnak immár tizenkét esztendeje úgy kell csinálnia, mintha 1990-ben érkezett volna a Marsról. A szocialista politikus űrhajója 1990-ben landolt a Köztársaság téren. A szocialista politikus kikászálódott belőle, elhatárolódott a múlttól, amelyből mindössze a vagyont őrizte meg magának, kicsomagolta elegáns vulkánfíber bőröndjét, és nekilátott megmenteni a Magyarország nevű territóriumot.
A szocialista politikus vulkánfíber bőröndjében frissen vasalt ingek, malackás alsók, szájszag elleni gyógynövénycukorkák és territóriummegmentő felszerelések lapulnak. Úgymint: megszorító, restrikciós gazdaságpolitika, „ejrópúnjó”, permanens forradalom a „szélsőjobb” ellen és „független” sajtó. Így áll a Marsról érkezett szocialista politikus teljes fegyverzetben a territórium népe elé, és arcának bőre oly vastag, hogy alkalmasint még az abalé megrottyantására szánt üst fülit is bátran megfoghatjuk vele.

Végképp nehéz lehet Medgyessy Péter nevű
szocialista politikusnak lenni
Medgyessy Péter nevű szocialista politikusnak lenni azért lehet végképp nehéz, mert a Medgyessy Péter nevű szocialista politikusnak egyszerre több megoldhatatlan feladattal kell megbirkóznia.
Először is: a Medgyessy Péter nevű szocialista politikus a világ első szocialista politikusa, aki nem szocialista. Ő ugyanis pártonkívüli. Volt ő párton belüli is, de az még a Marson volt. Ott, a Marson volt az MSZMP KB oszlopos tagja, a Marson alakult MSZMP uralma idején tette tönkre a többi szocialista politikussal együtt a Marsot. De – ellentétben a többi szocialista politikussal – a Föld nevű bolygó Magyarország nevű territóriumára érkezve az ő vulkánfíber bőröndjében tanácsok is lapultak, s e tanácsok darabját nyolc- (8), illetve harminc- (30) millió forintért árulva látott hozzá a territórium megmentéséhez. Aztán pedig a Medgyessy Péter nevű nem szocialista szocialista politikus nagyjából annyira színes egyéniség, mint a BUVÁTI alkönyvelője 1964 őszének egyik esős, szomorú kedd délutánján. A Medgyessy Péter nevű nem szocialista szocialista politikus például ezért nem jelentkezett sem a Rettenthetetlen, sem pedig a Gladiátor című film főszereplő-válogatására. Jelentkezett viszont a Hadd legyek már mégis én Magyarország miniszterelnöke című szocialista science fiction főszerepére, és ott – többfordulós, ádáz küzdelmet követően – rá esett a választás (forgatókönyv: Ron Werber; Tudor és Morgó: Kovács László; smink: Kósáné Kovács Magda; díszlet: átmentve a Hadd legyen már Ion Iliescu Románia elnöke című, másik Werber-produkcióból; szakértő: Horn Gyula; rendező: az nincsen).
Miután Medgyessy Péter elnyerte a főszerepet, hamar kiderült, hogy szónoki képességei nem rosszak ugyan, de labdába sem rúghatna egy hetedikeseknek rendezett „szép magyar beszéd” selejtezőjében.
Nos, innen, ebből a pozícióból kellett Medgyessy Péternek és kampánystábjának megoldania azt a feladatot, hogy a jelölt úr semmilyen körülmények között ne kényszerüljön nyílt vitát folytatni Orbán Viktor miniszterelnök úrral.

Megoldani a lehetetlent
A lehetetlennek egy többlépcsős forgatókönyv szerint vágtak neki.
Először: ismeretes volt, hogy a nagy sikerű Horn–Orbán-vita mintájára a miniszterelnök úr a két forduló között képzeli el a nyilvános vitát. Medgyessy kampánystábja ezért azt találta ki, hogy kihívóként ragaszkodni fog az első forduló előtti időponthoz. Azt feltételezték, hogy Orbán Viktor ragaszkodni fog saját elképzeléséhez, s ekkor majd azt mondhatják, hogy a miniszterelnök makacssága miatt meghiúsult a vita. Tudták azt is, hogy amikor majd ezt mondják, számíthatnak a „független” és „becsületes” hazai média teljes támogatására, amelyik nem győzi majd hangsúlyozni, milyen komisz is a magyar miniszterelnök, és mennyire fél vitázni a jelölt úrral.
Nos, miután ilyen remekül kifundáltak mindent, Medgyessy jelölt úr nyílt levélben ki is hívta Orbán Viktort egy nyilvános televíziós vitára.
Medgyessy jelölt úr nyílt levele és kihívása természetesen nem volt ultimátumszerű, és természetesen jelölt úr nem diktált semmilyen feltételt. Jelölt úr mindössze a következő néhány apróságot kötötte ki:
1. A vitára az első forduló előtt, március 26-án vagy 28-án kerüljön sor.
2. A helyszín egy kereskedelmi televízió stúdiója legyen.
3. A vitáról zárják ki a közönséget.
4. A vitáról zárják ki a közszolgálati televíziókat.
5. A vita témái pedig a következők legyenek: miért növekedtek a társadalmi különbségek, miért élnek milliók szegénységben, mit tett a kormány az egészségügy és a mezőgazdaság talpra állításáért.
Ennyit, mindössze ennyit kötött ki a jelölt úr. Csak a helyszínt, az időpontot, a fegyvernemet és a párbajsegédek számát. S lássuk be, ez tényleg elhanyagolható apróság, mert például egyáltalán nem szabta meg, hogy milyen színű nyakkendőt köthet Orbán Viktor, holott megszabhatta volna. (Legendás a jelölt úr nagylelkűsége, mint Leniné, aki annak ellenére visszadobta a labdát a téren játszadozó gyerekeknek, hogy igazából közéjük is lövethetett volna…)
Miután jelölt úr közzétette nyílt levelét, a „független” és „becsületes” sajtó mindjárt meg is kérdezte tőle, „hogyan értékelné, ha Orbán nem fogadná el kihívását”. Medgyessy jelölt úr akkor azt válaszolta, hogy „ezt a miniszterelnök meghátrálásának tekinti” (Népszabadság, 2002. március 5., kedd, 5. oldal).

Hirtelen fordulat áll be, amelytől Medgyessy
és stábja háta alulról fölfelé borzongani kezd
Medgyessy kiadta levelét. Elégedetten hátradőlt, szeretettel simogatta Medgyessy feliratú, piros benzinkutas kampánydzsekijét, a „független” és „becsületes” magyar sajtó pedig elkezdte megírni az Orbán Viktort gyalázó vezércikkeket és publicisztikákat.
Ekkor azonban elsötétült az ég, s Gál J. Zoltán helyettes kávéfőző rontott a szobába: „Baj van! Orbán kiáll a vitára!”
„Micsoda hüpce ez a mesüge!” – kiáltott Ron Werber kampányfőnök, miközben Medgyessy kettétépte a piros dzsekit, és elkezdett visszavágyni Bukarestbe.
De ez a pillanat csak egy pillanatig tarthatott, mert valamit azért mondani kellett. Annál inkább is, mert Kéri J. Tibor famulus a Népszabadságtól már ott álldogált az ajtó előtt, és tisztelettudóan érdeklődött, hogy akkor most mit írjon a holnapi számba.
Mondták neki, hogy azt mindenképpen írja meg, hogy Orbán Viktor ajánlata, miszerint az első forduló előtt, április 5-én és a két forduló között, április 19-én is hajlandó vitázni Medgyessyvel „meglepő, mert Orbán korábbi nyilatkozataiban jelezte, hogy a két forduló között látná értelmét a kormányfőjelöltek vitájának” (Népszabadság, 2002. március 6., szerda, 1. oldal). Hát persze. Ebből a kis „becsületes” mondatból mintha nem világlana ki, hogy éppen Medgyessy akarta az első forduló előtt a vitát. Így hát a meglepetést maximum az okozhatta, hogy Orbán elfogadta Medgyessy ajánlatát. No mindegy. Miután ezt megbeszélték a famulussal, megkérdezték Medgyessyt, mit szól ahhoz, hogy Orbán hajlandó vitázni az első forduló előtt. És ekkor Medgyessy így válaszolt: „Orbán Viktor bejelentése arról tanúskodik, hogy a miniszterelnök meghátrált, mert korábban csak a két forduló között lett volna hajlandó a vitára. Ám most erre kész az első forduló előtt is” (Népszabadság, 2002. március 6., 4. oldal).
Ezen a ponton az események szemtanúi hirtelen elbizonytalanodtak, és rémülten előkeresték a Népszabadság előző napi, ötödikei számát. És igen, abban az előző számban Medgyessy jelölt úr azt mondta, hogy ha Orbán nem hajlandó vitára az első forduló előtt, azt ő a „miniszterelnök meghátrálásának tekinti”. Most pedig azt nyilatkozza, hogy mivel a miniszterelnök kész a vitára „az első forduló előtt is”, így ezt ő a maga részéről a miniszterelnök meghátrálásának tekinti.
Az események szemtanúinak elbizonytalanodása rémületté fokozódott. A nagymamám például ölébe ejtette a kötést, és így szólt hozzám: Kisfiam, most mondd meg őszintén, én bolondultam meg, vagy ez a jelölt úr teljesen hülye? (E sorok írója biztosította nagymamáját, hogy az utóbbi esettel állunk szemben…)

Színre lép a sajtó (a „független” és „becsületes”)
Miután Medgyessy jelölt úr ilyen kiváló nyilatkozatokkal örvendeztette meg az ő visszatértét áhító magyar tömegeket, a stábnak eszébe jutott, hogy ezenkívül azért még mondani kell valamit. Mert bár nem rossz az a vonal, hogy Orbán Viktor miniszterelnök akkor is meghátrál, ha vállalja, és akkor is meghátrál, ha nem vállalja, de hátha akadnak bizonytalanok, akik Medgyessy jelölt urat mindezek után legszívesebben visszalőnék a Marsra.
S ekkor megszületett a nagy ötlet.
„Mondjuk azt, hogy az április 5-i és 19-i időpontok azért elfogadhatatlanok, mert így a sajtónak nem lesz módja megmagyarázni a vitát” – dobott mentőövet a csöndbe Gál J. Zoltán helyettes kávéfőző, aki még apukájától, Gál Zoltán bácsitól tanulta a sajtószabadságot is, meg a sajtónak tömegekre gyakorolt hatásának mibenlétét is.
„Ajvé, hát még sincsen córesz!” – rikkantott Ron Werber, és még Medgyessy is kiköpte a szájába gyömöszölt egész narancsot.
És akkor megmondták. Medgyessy jelölt úr elment Ózdra, és ott mondta meg: „a szocialista politikus utalt arra, hogy a jelöltek vitájától a választók segítséget várnak a döntéshez, illetve a programok és az érvek ütközését remélik. (…) ezt az igényt veszi semmibe Orbán időpontjavaslata, hiszen a kampánycsend előtti estét jelölte meg a vita időpontjául. (…) így megfosztja a választókat és a sajtót a vita érdemi értékelésétől” (Népszabadság, 2002. március 7., csütörtök, 4. oldal).
Kovács Tudor Morgó László szocialista pártelnök – akinek szóltak néhány hónappal ezelőtt Werberék, hogy „Laci, mostantól te leszel a rossz fiú”, és azóta Kovács összeszorított állkapoccsal jár, és ha kapna Orbántól egy Kohinor gyémántot, akkor is fel lenne háborodva – szintén a nyilvánosság elé lépett, és szemüvegét orrára tolva rendkívül szigorúan így szólt: „az elnökség szerint azért nem jó ez az időpont, mert így az embereknek nincs lehetőségük arra, hogy a választások előtt nyugodtan átgondolják és mérlegeljék az ott elhangzottakat” (Népszabadság, 2002. március 7., csütörtök, 4. oldal).
Majd a „független” és „becsületes” sajtó is kivette részét ebből az érvelésből; először mindjárt a Magyar Hírlap, amely március 6-i szerkesztőségi vezércikkében ezt bírta kinyomtatni: „Az emberek jó része leírva is szeretné látni, amit hall, érdekli mások véleménye, elemzése a hallottakról. Tehát ha igazán segíteni akarunk az eligazodásban, akkor ezt a lehetőséget is meg kell hagyni. A szó elszáll, az írás megmarad.”
Aztán a Népszava március 8-i számában a nagyon okos Szász István imigyen mondja ki a szentenciát: „Vagyis a sajtót és a sajtó elemzőit a kampánycsend megfosztaná attól, hogy elemezzék a hallottakat. Márpedig a demokratikus közvélemény elvárja, hogy a sajtónak és a sajtóban megszólaló szakembereknek módjuk legyen mindenki számára hozzáférhető formában aprólékosan elemezni egy ilyen nagy jelentőségű politikai aktus minden mozzanatát.”
Ó, igen! „Az emberek jó része” ugyanis tökéletesen idióta, és mint ilyen, alkalmatlan arra, hogy egy nyilvános tévévita megtekintése után saját magától eligazodjon, saját maga értékelje a látottakat, a két szereplő teljesítményét. S az emberek jó részének egy péntek esti vita után nem elég egy nap arra, hogy megeméssze, amit látott.
Ez már egészen egyszerűen hihetetlen… A „demokratikus közvélemény” egyenesen követeli, hogy „elemezzék neki” azt, amit lát. Mint zsenge ifjúkorom idején, amikor Kádárék alatt az esti híradóban lement egy hír, majd megjelent a képernyőn a Gedeon Pál meg az Ipper Pál meg az Avar János, és elmagyarázta nekünk, mit is láttunk, és amit láttunk, arról mit is gondoljunk. És elsősorban azt, mit helyes gondolnunk. Vagy ahogy a munkahelyi pártaktívákon az ügyeletes seggfej elvtárs is elmagyarázta az elvtársaknak, mi is a dörgés igazából, és hogyan is kell értelmezni a híreket meg a világban zajló folyamatokat…
No de mindegy… A „független” és „becsületes” magyar sajtó, amely négy esztendeje visítva követeli vissza a szocialisták és a szabad demokraták hatalmát, amely e szent cél érdekében mindenre képes és mindent megenged magának, olyan, amilyen. Nem okoz meglepetést. Bosszantó persze, hogy hülyének néznek mindenkit, s hogy gátlástalanul hazudoznak, de hát mit csináljunk. Tűrjük. Tűrjük példának okáért Kis Tibort a Népszabadságban, akinek Medgyessy kihívásakor, amikor a jelölt úr, mint fentebb láttuk, „csak” azt kötötte ki, hogy hol, mikor, miképpen és miről hajlandó vitázni Orbán Viktorral, még nem jutott eszébe az, hogy mindez elfogadhatatlan diktátum, de miután Orbán Viktor elfogadta Medgyessy első forduló előtti vitára vonatkozó javaslatát, már így ír a Népszabadság tegnapi számában: „Igazi úriember nem viselkedik úgy, mint Orbán Viktor, amikor Medgyessy Péter tévévitára hívta ki. Hogy kizárólag ő akarja megszabni a párbaj összes feltételét, beleértve a helyszín, az időpont, a fegyverfajta, de még a párbajsegédek személyének eldöntését is. (…) Az Orbán-levélben javasolt feltételek nem ezt segítették. Inkább hatottak diktátumnak.”
Tényleg, Kis? És mondd, amikor leülsz a géped elé, és nekilátsz hazudni, még egyetlenegyszer sem sült le a képedről a bőr? Vagy tényleg elhiszed ezt az egészet?
Ti mind elhiszitek, hogy nélkületek meg a Kéri Laci nélkül nem tud „helyesen” választani a magyar választópolgár?
Szánalmasak vagytok, de mondom, ebben nincs semmi meglepő. Ám hogy a szocialisták ennyire nyíltan felvállalják, bevallják kötődésüket hozzátok, bevallják, hogy a „független” és „becsületes” sajtóra számítanak a választáson, bevallják, hogy a sajtónak és a sajtó elemzőinek a segítsége nélkül miniszterelnök-jelöltjük nem mer leülni egy nyilvános vitára a köztársaság miniszterelnökével, ebben azért van némi újdonság. Mert mindezt tudtuk eddig is, de úgy tudtuk, hogy letagadták legalább. Ráadásul az egész kis pitiáner történetben ott a logikai bukfenc, hogy mindazon elemzőtök és újságírótok, akiktől azt vártátok, hogy magyarázza majd meg Medgyessy sivár szereplését azon a vitán, nos ők évek óta arról panaszkodnak, zokognak és keseregnek, hogy Magyarországo