Üres szavak szocialista kavalkádja

Ugye még valamennyien emlékszünk, amikor 1994-ben a csaknem fél évszázados kommunista diktatúrától és a rendszerváltástól szegény országban azzal ámították az elbutított népet: a szakértelem (a volt kommunisták) hatalomra kerülésére van szükség, hogy a dolgozókat ne lehessen tovább terhelni. Azután jött a „szakértelem”, s a dolgozók megtapasztalták a Bokros-csomagot, vagyis azt a transzfert, amely a szegényektől a gazdagokhoz szivattyúzta át a jövedelmek jelentős részét.

Persze mindez ismét csak azért történt, hogy le ne vágjuk a holnap aranytojást „tojni fogó” tyúkot. A szakértelem nem mellékesen olyan profi módon működött, hogy a közművek privatizációjánál külföldi állami cégek is zsíros falathoz juthattak. S a máshol már nem ismert, mert nem éppen „piackonform”, a külföldieknek államilag garantált nyereség is arra utalt, hogy a szocialista szakértelem lényege a kiszolgálás. S miután a magyar társadalom 1998-ban nem díjazta a nagy szakértelmet, a „szakértők” elkezdtek „félni”, s mások legitim hatalmában eleve a demokrácia megcsúfolását látni. Miután nem kaptak politikai többséget, az állítólag a demokrácia értelmét jelentő, parlamenti konszenzuskényszer követelésével akartak irányítani. Mi sem természetesebb annál, hogy egy legitim kormány saját célkitűzéseinek sorsát nem kötheti ellenérdekelt politikai tényezők kénye-kedvéhez. Ez a „példátlan arrogancia” kiváltotta a mindenkit fenyegető kormányzati erőszak idült szocialista vádját. S ez a vád hangzik évek óta minden a „kormány által megszállt” médiumban, a szapora rémületet színlelő „haladó” újságírók egyre durvább hangszerelésében, akik noha nagy européerek, a másik emberi méltóságát nem igazán veszik figyelembe. S ez szerintük alapvetően helyes is, mivel a mai kormánytöbbség nem óhajt az ő mércéjük szerint politizálni.
Könnyen belátható, azt, hogy mi a demokrácia – ahogy egykor mindent, a szakértelmet is –, csak ők mondhatják meg. Vegye mindenki tudomásul azt, hogy ha nekik nem tetszik egy politika, akkor az nem demokrácia. Meglehetősen káros és kínos egy ország hírnevére az, hogy ott nem lehet váltógazdaságos politikai demokráciát csinálni, mivel állítólag – ott csak „demokratikus baloldal” és szélsőjobboldal létezik. A mi derék szocialistáink még mindig a kommunista országok egy részében szokásos gyakorlatot hiszik demokráciának, ahol csak névleg létező csatlós pártok „biztosították” a többpártrendszert. Őszinte pillanatokban, néhány „haladó” erő el is szokott elmélkedni a „modern”, értsd az uralkodni akaró balosoknak megfelelő konzervativizmusról.
S most, amikor az 1994-es helyzethez képest már nem lehet olyan könnyen, a még mindig sok nehézséget megélő társadalomban materiális demagógiát űzni (legfeljebb a semmit nem jelentő „jóléti rendszerváltással” ígérni teljesíthetetlen javulásokat), most újra előjött a klasszikus, az 1945 utáni politikai demagógia a szélsőjobbról és a szabadságról, amelyet – jól jegyezzük meg! – jórészt olyanok ígérnek és „védenek”, akik egy vörös és puhulásában is lényegét őrző diktatúrát tartottak fenn idegen szuronyok segítségével!
Az ember a mostani logikát nem érti, az 1945 utánit igen. Akkor a minden nem kommunistát szélsőjobboldalizó elvtársak tulajdonképpen a szovjet hadseregnek politizáltak. Csak az volt a fontos, hogy azok értsék, miről van szó. Sokaknak persze világos volt a nyilas (szélsőjobboldali) diktatúra nemkívánatos mivolta is. Az azáltal sértett tömegre „értelmes” volt rájátszani. Hol van most olyan idegen hadsereg, amely, mondjuk, hajlandó letartóztatni Kövér Lászlót? Hol vannak itt szélsőjobboldali diktatúra által sértett tömegek? Itt és most legfeljebb kommunista történelemkönyvek által butított vagy sznob, vagy karrierista egyének vannak, s persze a vörös diktatúrát megtapasztalt nép.
Vagyis érthetetlennek és értelmetlennek tűnik egy olyan kampány, amely lényege szerint legfeljebb Nyugaton válthat ki visszhangot. Elég reménytelennek látszik, hogy a Washington Postban kifejezett vágyálom, vagyis hogy a Bush-adminisztráció aktívan a volt kommunisták választási győzelmét kívánja és támogassa, megvalósuljon. Így a valóságban csak az ország egészének árt a szélsőjobboldalizás és az állandó antiszemitizmusvád. Hiszen ez az állandó hamis kiabálás csupán az összmagyarság ellenségeinek használ. Az pedig egyenesen nevetséges, ha valakik őszinte nemzeti érzelmekre hivatkozva vetik el az összmagyarság érdekképviseletét elvállaló kormánypolitikát, azt konfliktusgerjesztőnek beállítva. Az őszinte nemzeti érzés eme kifejezése pontosan egybeesik például a magyarellenes román és szlovák sovinizmus következtetéseivel.
Nem ártana, ha az igazságra oly érzékeny „haladó” személyiségek néha a saját népük igazságai mellett is kiállnának! Lehet az igazság képviseletét radikalizmusnak, a hazugságokat és a meghunyászkodást reálpolitikának nevezni, de akik így gondolkodnak – végső soron –, csak a kádárizmust kívánják vissza. Azok, akik a románok 25 milliós tömegével való hamis fenyegetés után újra munkahelyek százezreinek megszűnését jövendölik, sok mindennek mondhatják magukat, csak éppen felelős embernek nem.
Elég különös az, hogy magyar állampolgárságú emberek akarják elriasztani azt a nemzetközi tőkét, amely reális józansággal semmit nem érzékel a hamis, félelemmel házaló volt kommunisták és holdudvari monopolistáinak állítólagos veszélyeiből. Nem is érzékelhetik, mert itt egy szűk csoport érzi csupán veszélyeztetve a pozícióját amiatt, hogy egy számára kedvezőtlen választási eredmény után „elit pozíciónak” diktáló ereje meggyengül, és a magyar társadalom lassan felszabadul tematizációs és manipulatív hatalmuk alól.
Most valóban a demokráciáról van szó. Arról, hogy a kádárizmusban kiépült, jobbára kiszolgáláson nyugvó, szellemi életet is diktáló struktúrák és személyzetük a magyar társadalmi élet egyik tényezőjévé legyenek, mindenfajta dominancia nélkül. A demokrácia ugyanis nem arról szól, hogy diktatúrás örökösök – kihasználva a békés rendszerváltozás humanizmusát – örök gyarmatként uralhatnak egy olyan népet, amely önálló szellemisége idején az általuk képviselt baloldali radikális eszméket elutasította, s a kommunista kórságból való gyógyulása után még inkább el fogja utasítani.
A magyarságnak olyan baloldalra van, lenne szüksége, amely őszintén a kisembereket védené, s közben soha nem tévesztené szem elől a nemzet egyetemének érdekvédelmét sem. Magyarország tényleg válaszúthoz érkezett. Vagyis a magyar politikának nem a magukat átmentett erőseket, nem a gondolkodásukban, a múltban megrekedt szellemeket kell elsősorban szolgáni, hanem azt a népet, amely nagyrészt még akár szocialista szavazóként is, vesztese a kommunista közelmúltnak. Jólétben, erköcsben, igazságban, önérzetben, munkában, néperőben, egyszóval mindenben. A közelmúltat és ügyes képviselőt át kell adni a múltnak, s a többiekkel való egyenrangúságra kell őket szorítani.