Vajon kire voksoljunk április hetedikén?

A jelek szerint ismeretlen fertőző betegség támadta meg a Szabad Demokraták Szövetségéhez közel álló véleménycsőszöket. Először a Soros Alapítvány világosodott meg az SZDSZ népszerűtlenségét látva, és indított el egy meglehetősen átlátszó plakátkampányt, hogy „a minél nagyobb választási részvételre” buzdítsa a jónépet. A plakátokon felvonul szinte a teljes szabad demokrata szavazótábor, kiegészülve egy bárgyú tekintettel előremeredő operettnácival. Mindannyian bőszen fújják: Megyünk szavazni!

Voks professzor politizál
Egy kampány viszont nem elég. Az elmúlt napokban a Magyar Hírlap szerkesztőinek a szívébe is belehasított a félelem, hogy tizenkét évvel a Németh-kormány bukása után ez a sok buta plazalakó fiatal még mindig nem képes magától felfogni, hogy mi is egy parlamenti választás tétje. Mivel ezek a kölykök csak a multiplexek és a McDonald’s-ek világában igazodnak el, ezért fel kell világosítani őket. A Magyar Hírlap eszközként felújította a Kádár–Medgyessy-korban televíziós főszájbarágóként ismertté vált Doktor Agy figuráját. Az egykori rajzfilmbolsevik a posztmodern kor követelményeinek megfelelően át lett keresztelve Voks professzorrá. Újságbeli beszélgetőpartnere a sárga hajú Brúnó, akinek szellemi képességei szemmel láthatóan csupán a Mónika-show és a Bochkor Gábor-viccek befogadására alkalmasak. Ez természetesen azt jelenti, hogy Brúnó kiválóan alkalmas arra, hogy rendes szabad demokrata szavazót neveljenek belőle. Mi más lenne a Magyar Hírlap célja, hiszen ez a Voks professzor olyan szókinccsel elemzi a választások előtt a honi belpolitikai élet problémáit, hogy az önkéntelenül is Bauer Tamást juttatja az olvasó eszébe. Elég csak arra gondolni, hogy a cikksorozat első részében, a lap március 11-i számában az olimpia helyett az egészségügy jelszaváról, a meg nem épült autópálya-kilométerekről és a szabadságfilozófia kérdéseiről beszél. Azt ugyan nem mondja ki nyíltan a professzor, hogy kire szavazzon a Brúnó gyerek, azt viszont egyértelműen sugallja, hogy melyik – történetesen jobbközép – pártra ne adja a voksát.

Legalább a látszatra adhattak volna
Elég is ennyi erről az olcsó trükkről. Helyette játszszunk el a gondolattal: mi lenne, ha Brúnó, miután végighallgatta Voks tanár úr monológjait, elcaplatna kedvenc plazájába korzózni egyet, és itt összefutna Auréllal, az egykori általános iskolai osztálytársával. Aurél is első szavazó, de Brúnóval ellentétben művelt és intelligens fiatal, aki egyetemre jár. Egyetlen jellemhibája, hogy kedvenc újságja a Magyar Hírlap. Mivel nyitott szemmel olvassa a lapot, ezért már régóta felfigyelt rá, hogy az áhítatos Medgyessy- és Kuncze-tömjénezéseket gyakran megszakítja egy-egy olyan publicisztika, amelyeknek szerzői alighanem könnyes szemmel, mély sóhajok közepette voltak kénytelenek leírni véleményüket a választások előtti valódi erőviszonyokról. Ezek a cikkek nagy hatással voltak Aurélra. Amikor összefutott Brúnóval, először természetesen a csajozás közben szerzett tapasztalataikat cserélték ki, majd Aurél véletlenül ráterelte a szót a választásokra. Nos, kapcsolódjunk be a beszélgetésükbe.
Aurél: Szóval, kire szavazol, Brúnó?
Brúnó: Hát, nem is tudom. Ez a Voks professzor állandóan tömi a fejem a választásokkal. Meghallgatom én, bár nem sokat értek belőle. Csak azt nem tudom, miért nem mondja ki, hogy szavazzak a Kunczéra?
Aurél: Ha ismernéd a szociálliberálisok módszereit, akkor rájönnél, hogy ők sohasem beszélnek nyíltan, csak sugalmaznak.
Brúnó: Hát, sugalmazásból van bőven. De figyelj már, Aurél, te mindig olyan okos voltál. Mondd már meg nekem, hogy lehetséges az, hogy állandóan azt szajkózzák egyesek, hogy a fiatalok baloldaliak, és közben azt látom, hogy ez a Medgyessy nevű pali retteg attól, hogy be kell mennie vitáznia arra az egyetemre, amelynek régebben ő is a hallgatója volt?
Aurél: Nem nehéz a válasz. A Magyar Hírlapban ezt írta pár hónapja Ágh Attila: „Magyarországon a fiatalok körében a jobboldali fölény tartós tendencia, ami azért is meglepő, mert az öszszehasonlító nemzetközi vizsgálatok szerint Magyarországon különösen magas a baloldali értékeket vallók aránya. Nyilvánvalóan arról van szó, hogy a rendszerváltásban való aktív részvétel a mostani középnemzedék és a náluk idősebbek generációs élménye, ami nem terjed ki a fiatalokra. Egyáltalán, a baloldal és a jobboldal értékrendje állandóan modernizálódik és átfogalmazódik, s ebből már a kilencvenes években kimaradtunk, a baloldal ezért nem nagyon tud a fiatalság számára eléggé vonzó, korszerű világképet nyújtani. Ezzel már közel jutunk ahhoz a perspektívátlan pragmatizmushoz, amit az MSZP vezetése egy évtizeden át képviselt, és ami most többszörösen megbosszulja magát.”1
Brúnó: Hát, ezt se értem jobban, mint a Voksot, de mindegy. De ha már beszélgetünk, azt is megkérdezném, miért van az, hogy bár a közvélemény-kutató intézetek szerint fölényesen vezet az MSZP–SZDSZ páros, mégis napról napra azt tapasztalom, hogy riadt igyekezettel próbálják toborozni maguknak a szavazókat. Szerintem az cirkuszol ennyire, aki fél a vereségtől.
Aurél: Jól látod. Nem is vagy te olyan buta, Brúnókám. Mindenesetre felidézném Kiszelly Zoltán egyik korábbi írását: „A közvélemény-kutatások egyfelől csupán a mandátumok negyven százalékát adó listás szavazatok vélhető eloszlását valószínűsítik. Emlékezzünk, 1998-ban is az MSZP listáira szavaztak a legtöbben. A Szonda Ipsos és a Medián mostani eredményei akár a baloldal vesztét is okozhatják. Ha ugyanis az MSZP támogatottsága megelőzi a Fideszét, úgy több baloldali szavazó könnyebben szavaz ki az SZDSZ-re. Lehet azonban, hogy a kiélezett versenyben éppen ez a 2–5 százalék hiányzik majd a baloldal sikeréhez. A jobboldalon viszont ezzel ellentétes folyamatok indulhatnak el. A magasabb választási hajlandóság javította a jobboldal kilátásait, és ami ennél fontosabb: annak arányában, ahogy az MSZP visszatérésének lehetősége mind valóságosabb lesz, úgy áramol(hat)nak vissza a MIÉP-től és a kisgazdapárt töredékeitől a jobboldali szavazatok a Fidesz–MDF-összefogáshoz.”2
Brúnó: Jó, hogy a MIÉP-et emlegeted. Miért ennyire szörnyű ez a párt? Bár én se örülnék, ha benne lennének a következő kormányban, de szerintem elfogadhatatlan, hogy egy másik szélsőséges pártot, a Munkáspártot meg senki nem bánt az MSZP meg az SZDSZ részéről, pedig nyílt kommunista restaurációt hirdet.
Aurél: A Magyar Hírlap szakértői is így látják. Idézzük csak fel Péli Gábort: „Felvethető, hogy a MIÉP kilencvenes évek végi feljövetele nem anynyira az átmenetbe belefáradt társadalom radikalizálódásának a következménye, hanem inkább annak, hogy a Fidesszel meghatározó centrumpárt jött létre a jobboldalon. De mit kezd az elmélet a balszél-specialista Munkáspárttal, amely mindmáig jelentéktelen maradt? A Munkáspártot a tömegszervezeties, masszív mozgalmár szárnya által balról lecövekelt szocialista párttal való vaskos kínálatátfedés szorítja ki a porondról. A politikai kínálatát önsorsrontó módon túlspannoló MSZP komoly árat fizet azért, hogy a centrumba vonulva nem volt képes bevonni balos vitorláit. Meglehet, egy maradéktalanul nyugat-európai típusú szociáldemokrata MSZP kialakulásának kéretlen mellékhatásaként egy kisebb Munkáspárt-frakció is ott fog majd üldögélni a valamikori magyar parlamentben.”3

Elmélet és gyakorlat kapcsolata
Brúnó: Thürmer a parlamentben? Brrr! Visszajön a kádárizmus? Erről apukám azt mondta, hogy borzalmas rendszer volt, kevesen sírják vissza. Voks professzor viszont soha nem beszél róla. Egyáltalán, mit jelent ma a kádárizmus? Hogy viszonyul ez ahhoz a jobboldalhoz, aminek az említésekor Voks mindig fintorog?
Aurél: Bármilyen hihetetlen, de Kéri László ezt egyszer már megírta: „A Fidesz jelenlegi elnökének egyik legutóbbi megnyilatkozása szerint táboruk a tettre kész, teljesítményorientált és versenyképesebb polgárok igényeit testesítik meg. Míg a szocialisták az alkalmazkodóbb, a megoldásokat felülről váró, a késő kádári különalkukat előnyben részesítő társadalmi csoportokat jelenítik meg. A szocialista miniszterelnök-jelölt (csaknem ugyanekkor adott interjújában) úgy véli, hogy a jobbközép a győztes társadalmi csoportokat segíti a politika eszközeivel, míg a baloldal a rendszerváltás veszteseinek kormányzati támogatására helyezné a hangsúlyt.”4
Brúnó: Én szeretek mindig győztes lenni. De szeretem azt is, ha Magyarország is sokszor győz. Fociban, háborúban, tökmindegy. De figyelj már! Azt mondd már meg nekem, hogy miért támadja az ellenzék a kormányt az Orbán–Nastase-paktum miatt, mikor én úgy tapasztalom a szűk kis agyammal, hogy azóta jó a kapcsolat a két ország között. Román vendégmunkásokat pedig csak a Fradi–Honvéd meccsen láttam. Szerintem nagyon megrontaná a két ország viszonyát, ha felmondanák ezt az egyezményt. Te hogy látod?
Aurél: Szelényi Ivánt idézném. Ő ezt nyilatkozta a Magyar Hírlapban: „A státustörvény kezelése megint egy tipikusan jó orbános húzás. Két ok miatt nem hiszem, hogy a megállapodás ártani fog az országnak. Igaz, hogy használ-e, abban sem vagyok biztos. Borzasztó nehéz ezt az ügyet a szocialistáknak vagy a szabad demokratáknak támadni. Ezt ugyanis egy liberális vagy baloldali párt egyszerűen nem teheti meg. Már idáig is túlmentek a lehetséges problémák hangsúlyozásában. Úgy gondolom, ez Haidernek a dolga és stílusa. Elismerem viszont, hogy ha az ellenzék lejátssza ezt a partit, az számára kétségtelenül voksokat hozhat. Hiszen a szocializáció peremén munka nélkül élők számára a szomszéd államokból jövő magyar, román, ukrán, cigány munkavállaló okozhat társadalmi riadalmat. De ez az ijedelem általában a jobboldalon szokott kialakulni, s a nyomában kialakuló félelmet elvileg a Csurka használhatná ki. De most úgy látszik, nem teszi. Biztosan megvan az oka rá. Szerintem az Orbán–Nastase-megállapodás egy igen csavaros, Orbánra jellemző ötlet, amolyan huszárvágás. Barátaimmal ellentétben én nem érzem akkora baklövésnek.”5
Brúnó: Hát mégse olyan rossz ez a kormány? Egyáltalán, hogy indult négy éve? Én már semmire sem emlékszem.
Aurél: Lakner Zoltán viszont igen. Íme: „Az Orbán-igazgatás első fél évét olyan lendület és tudatosság jellemezte, amihez foghatót még sosem produkált magyar kormány. A Fidesz támogatottsága a kétszerese volt az MSZP-ének. A kampány sikerének mérséklődése után a helyenként vállaltan arrogáns fellépést kiegészítették a miniszterelnöknek a pártpolitikától való elemelésével és a kormány pragmatikus működésének képével. Több olyan programba kezdtek – családtámogatások átstrukturálása, lakásépítések támogatása, népegészségügyi program stb. –, amelyeknek kivitelezési módja erősen vitatható lehet, de tény, hogy a korábbi kormányok csak az elméletek gyártásáig jutottak el. Sikereiket minden eszközzel propagálták. Egy eredményes és öntudatos kormány képét akarták felmutatni – jelenleg is magas támogatottságukat tekintve sikerrel.”6
Brúnó: Nahát, ha Kovács Lászlót hallgatom, egészen más kép alakul ki bennem. Én azt hittem, hogy ez a kormány semmi jót nem csinált, erre mik derülnek ki? Egyébként az MSZP ma mit mond a családtámogatásokról, a lakásépítésekről meg az egészségügyről?
Aurél (sokat sejtetően az órájára néz): Hát, Brúnókám, őszintén megmondom. Azt, amit a korábbi kormányok: elméleteket gyárt! Na, szevasz, holnap zárthelyit írok a Közgázon.

Források:
1. Ágh Attila: Ki lesz a mérleg nyelve? MH, 2001. 11. 14. 2. Kiszelly Zoltán: MSZP-vezetés, Fidesz-győzelem? MH, 2002. 01. 26. 3. Péli Gábor: Hazai pártkínálat MH, 2002. 02. 05. 4. Kéri László: 2002 tétje balközép, avagy jobbközép konszolidáció MH, 2001. 12. 23. 5. Szelényi Iván: Vizionáriusok és politikai vállalkozók MH, 2002. 01. 11. 6. Lakner Zoltán: A repülés elmélete MH, 2002. 02. 26.